2015. február 18., szerda

Kiss Péter-emléktúra 20

A könnyed teljesítménytúrázó
Íme, teljesítettük idénynyitó Mátra-túránkat, melyet a Mátra-környéki túraegyesületek szerveztek Kiss Péter, a tavaly előtt a Himalájában elveszett gyöngyösi hegymászó és jeles mátrai teljesítménytúrázó emlékére. Az igazi idénynyitót, a két hete lezajlott Téli Mátrát helyhiány miatt sajnos ki kellett hagynunk. Olyan sokan regisztráltak ugyanis, hogy már hetekkel korábban (mire eszembe jutott jelentkezni) betelt az engedélyezett létszám: a négy távon több mint 2000 résztvevő volt. Talán nem is baj, hogy nem mentünk, a beszámolók alapján nem volt könnyű menet, hatalmas sár, víz, latyakos hó, megáradt patakok stb., ami ilyenkor szokás, nehezítették a teljesítést. Feljegyezték, hogy egy hős belevetette magát a jeges patakba, hogy megmentsen egy kiskutyát, amelyet elsodort az ár.

Az egyik gyöngyösi általános iskola tanulói által örökbe fogadott  Rákóczi-forrásnál még nem látszik, hogy tél van (a háttérben az adoptálás dokumentációja)
 A Kiss Péter-túrán verőfényes, szinte tavaszias idő fogadott, és kísért végig minket a Sástói rajttól a Sástói célig. Sár és hó persze azért akadt, végül is még nincs tavasz, de egyáltalán nem volt olyan veszélyes. Sokan voltak, de az Adrenalin Park hatalmas parkolója és a szellősebb elrendezés miatt kevésbé bántott a zsúfoltság. Kilenc után kezdtünk, csak lazán, és már Mátrafürednél rossz útra tévedtünk: arra indultunk, amerről majd a végén majd érkeznünk kellett. Annyiszor jöttünk már a piros jelzésű úton a Kékesről, hogy egyértelműnek látszott, hogy arra kell menni. Pedig Mátrafüredről sok út visz a Kékes felé, és ez a túra pont egy másikon vezetett. Szerencsére hamar észrevettük és korrigáltuk a hibát. Aztán az első állomáson megálltunk egy szendvics erejéig. Előrelátóan kétféle szendviccsel készültünk, ugye, Rozinak meg nekem, az enyémet jól megszórtam erős paprikával, de a megkülönböztethetőség végett másféle csomagoló anyagba burkoltam. Csak sajnos amikor arra került a sor, eszembe sem jutott, miért van kétféle csomagolás. Még akkor sem gyanakodtam, mikor Rozi megjegyezte, hogy kicsit csípős a szendvicse. De amikor megkérdeztem, miért itta meg hirtelen az egész kulacs teát, kiderült, hogy nem kicsit volt csípős a szendvics (de azért hősiesen legyűrte). Szerencsére sérülés nem történt. 

Szelfi szendvicsevés közben
Aztán ahogy egyre feljebb értünk a hegyen, a hó is egyre nagyobb lett, az élmény pedig feledtette az erős paprika okozta stresszt. A Kékesen már valóságos téli hangulat fogadott: sielők, szánkózók mindenfelé, Rozi végre kedvére szökellhetett a hóbuckák között, az idei tél lent a völgyben eddig nem sok havat hozott.
Obligát csúcsfotó
 De vajon elbír-e a hó, azaz hány lépést lehet megtenni a hóréteg tetjén, mielőtt térdig belesüppednénk? A kérdés megválaszolásához nyilván nem volt elég az akadémikus morfondírozás, a gyakorlatban is tesztelni kellett: vajon repülés közben is beszakad alattunk a hó? (Néhány igazi teljesítménytúrázó eközben határozottan előreszegett állal, tekintetét a horizontra szegezve, se jobbra se balra nem tekintve, túrabotjaival keményen tolva magát elnyomult mellettünk.) Ám nem csak a mély hó adott okot az örömre, a meredek hegyoldalon kitaposott ösvény is jó szórakozást kínált: lehetett csúszkálni lefelé.




Néhány kép a hó tetején való fennmaradás lehetőségének teszteléséről

Az egyik ellenőrző ponton kisebb fotókiállítást rendeztek a túra névadójáról, és elbeszélgettünk Rozival arról, hogy mi is történhetett ott a Himaláján. Aztán szóba került Brenyó is, alias Tolnai Kata, aki azt a hatalmas mózekosarat fonta nekünk, amikor Teó született. Merthogy ő is a Himaláján maradt, egy lavina ejtette foglyul. Akkor te nem menj a Himalájára, mondta erre Rozi. Hóviharok, kőlavinák, semmi értelme odamenni. Eddig nem is terveztem, most meg már Rozi úgysem engedne. Az utunk elején már megkezdett piros jelzésen beértünk Mátrafüredre, innen még vissza kellett kapaszkodni Sástóra. Nos, olyan sáros úton, mint amilyen az a sárga körrel jelölt ösvény volt, ritkán járunk. Szerencsére nem az az agyagos, ragadós sár volt, amit a cipődőn hatalmas buckába gyűjtve magaddal viszel, hanem csak híg, folyós és mély, olykor bokáig érő latyak.
Sár

 Aztán hamarosan elértük az út kezdetén lefelé már megjárt lépcsősort, és a 202 földbe vájt lépcsőfokot megmászva, 5 óra és 37 perces eredménnyel beértünk a célba.

A track


 


Itt a vége...