2013. április 27., szombat

Karancs-Medves 20

Nógrád Megyei Természetbarát Szövetség teljesítménytúrát szervezett mára a Karancs és Medves hegységek környékén. Rozival természetesen ott volt a helyünk, a rövid (húsz kilométeres) távon indultunk. Az útvonal elkerülte a magasabb és meredekebb hegyeket, de a húsz kilométernyi gyaloglás hegyen-völgyön magában is éppen elég megpróbáltatás.
GPS Track
Salgótarjánból, a Galcsik Fogadóból indult a túra, és először is meg kellett mászni a tarjáni kálváriát. Rozi azt firtatta, mik azok a sírkövek a szerpentinen (ezt a szót most tanulta), de amikor mondtam, hogy ez a Kálvária-domb, a tetején három kereszttel,  ezek a kövek pedig a keresztút stációi, hirtelen eszébe jutott az is, hogy 14 van belőle, és tulajdonképpen ő jár hittanra, ezért megpróbálta felidézni, melyik milyen stáció.
A Kálvária-dombon. Háttérben a fölfelé kacskaringózó túratársak

Előttünk a  Salgó, onnan majd visszanézünk
 A Pipis-hegy felé vitt az út, szelíden hullámzott, sehol egy meredély, sehol egy kaptató. Az idő is szép volt, sütött a nap, de azért egy kis szél is fújt, hogy ne legyen túl melegünk. Az erdő már csupa élénk zöld volt, a hirtelen jött tavaszra egyszeriben minden zsendülni kezdett. Az első állomást a Ceberna-völgy bejáratánál, kb. 5 km után értük el. Kaptunk egy-két szem csokit, Rozi kiszórta a homokot a cipőjéből, és mentünk tovább. 
Az első állomás
Homok a cipőben
Egy százéves fa romjain
Itt elvált a mi távunk a két hosszabb távtól, a 35-ösök és 50-esek másfelé mentek, meg kellett mászniuk a Kápolna-hegyet meg a Karancsot. Jól kijárt ösvényen baktattunk, így értünk le a völgybe Somoskőújfalura, ahonnan indult a "csúcstámadás" a Salgóra. Egy valaha volt kőszállító vasút nyomvonalán kaptattunk felfelé, egy sziklaalagutat is útba ejtve. Ezen nem kellett volna átmenni, de ha már ott voltunk, persze, hogy átmentünk. A közepén már elég sötét volt, de azért mindig látszott az alagút vége. 
Az alagút eleje
Már látszik az alagút vége

Te vagy a fény az éjszakában
Az út mentén mindenfelé virágoztak a fák, a szél fújta a virágszirmot szerteszét, mintha hó esett volna. Rozi addig szökdécselt, míg elkapott egy szirmot, és nyomban elnevezte Icike-picikének. Egy kis idő múlva eldobta, de közölte, hogy örökkön örökké emlékezni fog rá. Aztán talált egy botot, egy száraz faágat, amit Faragónak nevezett el, és azt állította, hogy rengeteget segít neki a gyaloglásban.   A Salgó alatt elértük a második ellenőrző pontot a Dornyai-turistaháznál, ahol valóságos terülj-terülj asztalkám fogadott minket. Vidám hangulat, sürgő-forgó bácsik-nénik sütötték a szalonnát a sütővasakban, és csurgatták a zsírt hagymával megpakolt kenyerekre. Rozi rögtön kapott egy karéj házi lekváros kenyeret, aztán egy zsíros kenyeret is benyomott, majd miután tovább indultunk, még egy nápolyiszeletet is elrágcsált a Salgó-várig. 
Nézni is tereh
Sül a szalonna
A vár teraszán volt a következő ellenőrző pont, innen az egész környéket be lehetett látni,  megnézhettük, honnan jöttünk. Szemben fent a Karancs, lent Somoskőújfalu, balra Tarján,  jobbra az már Szlovákia.
Előtérben a háttér (a háttérben a Karancs) 
 Innen  Boszorkány-kő felé vettük az irányt, ahol ugye, valaha, a boszorkányszombatokon boszorkányok gyűltek össze. Akkor Klarissza is jöhetne ide, mondta Rozi, mivel ő is boszorkány, és így nevet: haaahaha. 
Most vannak boszorkányok vagy nincsenek? (Kilátás a Boszorkány-kőről, háttérben a Salgóval)) 
A Boszorkány-kőről lefelé menet  Faragó eltörött, mivel valójában mégis csak egy vékony és száraz gally volt, és ettől Rozi kicsit búskomorságba esett, annak ellenére, hogy Faragó egyáltalán nem segített neki, amikor egyszer elbotlott és elesett. Vágtam neki egy stabilabb botot, ezt Botsáskának nevezte el, őt haza is hoztuk. Volt még egy állomás egy tanyánál, ahol hatalmas kuvaszok őriztek egy nagy körbekerített területet, ahol kecskék, birkák és lovak is legelésztek, aztán beértünk Salgótarján acélgyári negyedébe. Az út mellett növekvő szeméthalmok és bűz már jó előre jelezte a lakott hely közelségét. A tönkrement ipartelep környékén omladozó házak lakossága, kihasználva a jó időt, éppen az utcán élte zajos életét, és nem látszott rajtuk, hogy zavarná őket az irtózatos bomlás a környezetükben. 
Téged vár az acélgyár
Ahogy haladtunk befelé a városba, környék egyre konszolidáltabb lett, régi géppuskafészkek szegélyezték a lakótelepi utat. 
Géppuskafészek játszásiból
De ekkor már közel volt a cél, és végül szintidőn belül 50 perccel, azaz 5 óra 10 perc alatt értünk be a Galcsik Fogadóba. Átvettük a jól megérdemelt jelvényt és emléklapot, aztán beültünk ebédelni. A vonatig volt még fél óránk így egy fagyi is belefért. 
Jelvény

Tányérnyi rántott hús ebédre

Hupikék fagyi

Emléklap

Itt a vége...