2011. május 2., hétfő

Hanka katonadalt énekel

Tegnap Pásztón haccacáré volt. Általában nem szoktunk részt venni az ilyen rendezvényeken (mármint én), ugyanis sokkal jobban esik a hét végén otthon heverészni, mint az autentikus népi kézművesek sátrai körül nyüzsgő tömegben lökdösődni, de miután a tari iskolai toborzón Hankát is beverbuválták a katonadaléneklő versenybe, ahonnan aztán jó szereplése miatt az esti gálára is meghívást kapott, estére mégis bekocsikáztunk a városba, hogy Hankának tapsolhassunk.

A művésznő és a staff a koncert előtt

A délelőtti versenyen Hanka kíséret nélkül énekelt, este viszont, a tervek szerint, az Esztam zenekar kísérte volna. Az Esztam zenekar vezetője, a legendás Toncsi néni régi ismerősünk, a pásztói zeneiskolában tanít népzenét, és Hankát következetesen művésznőnek szólítja, még a délelőtti versenyen is így konferálta fel. Az előadás előtti próbán azonban a zenekar valamiért Hanka számára túl mély hangfekvésben játszott. Így aztán az előadáson, amikor Toncsi néni beintett, és Hanka rákezdte (ahogy neki kényelmes), a zenekar csak az első hangot játszotta le, mivel rögtön rájöttek, hogy valami difi van. A brácsás még keresgélte magának a hangnemet, de Toncsi néni már a hóna alá kapta a hegedűjét és fejével intett, hogy hagyja, csak hallgassa a művésznőt. Hanka egyébként nagyon izgulós, még a kis tanszaki hangversenyeken is képes lefagyni, de úgy látszik, lassan kinövi ezt. A videón kevéssé látni, de műsor a művelődési ház nagyszínpadán, egy több száz fős előadóteremben zajlott, szép számú közönség előtt. Hanka hangján érződik egy kis elfogódottság, de azért nagyon bátran, tisztán és kifejezően énekel. Különösen tetszett, amikor azt a részt énekelte, hogy jön a muszka százezer emberrel. A törékeny kislány, kedves hangjával (számomra) megrendítő módon jelenítette meg a magyar szabadságharc tragikumát. De talán nem csak nekem tűnt így, a közönség többi része is így érezhetett. Később ezt a dalt előadta egy asszonykórus is, de az inkább nótaéneklés volt, mintha nem is ugyanez a dal lett volna.

És íme az előadás:
video


Itt a vége...

2011. április 23., szombat

Farkaslyuk




Tegnap délután öt óra felé, mivel olyan szép idő volt, hogy mindenképpen ki kellett menni, Rozi régi vágyát teljesítve, szépen kézen fogva elindultunk, hogy végre megkeressük a Farkaslyuk nevű kőbarlang (Rozi szóhasználata) környékén rejtőző kincsesládát. A barlang a házunktól nem messze (kb. 2,5 km), Farkaslyuk-tető oldalában található, és bizony nem könnyen megközelíthető. A kincsesláda maga a geocaching.hu-n a GCFBAR nevet viseli, és a remények szerint egy csomó érdekes kinderfigurát rejt. Indulás előtt Rozi gondosan kiválasztotta azokat a kindereket, amiket ő fog beletenni a ládába (ahányat kivesz, annyit be is kell tenni). Út közben, még az utcában összefutottunk Hankával és barátnőivel.

Jóbarátnők (Viki, Hanyi, Rizi, Niki

Gyorsan fotózkodtunk egy közöset, aztán Rozi és én nekivágtunk az erdőnek. Meredek volt a hegy, de nem lankadtunk. Elkövettük viszont azt a hibát, hogy fentről, a hegytető felől közelítettük meg a barlangot.


Sötét alakok a hegytetőn

Mint kiderült, inkább alulról kellett volna. Több irányból próbáltunk meg lejutni, de olyan meredek és sziklás volt a terep, hogy csak nehezen találtunk utat. Végül találtunk, de aztán így is nadrágféken érkeztünk a barlanghoz vezető meredély lábához. Az összeszűkülő kőfalak között ugyanis az avarréteg olyan mély volt, hogy legalább fél méter vastagon takarta a talajt, ami egyszer csak nem is talaj volt, mármint nem az a puha, mállós humusz, mint addig, hanem a víz által simára csiszolt kő, minek következtében hirtelen mind a ketten seggre ültünk, és ölünkbe gyűjtve a falevéltömeget leszánkáztunk 1-2 métert. Nem mondom, hogy rögtön kacagásban törtünk ki, de túljutva az első ijedségen és megállapítva, hogy minden csontunk egyben maradt, megegyeztünk abban, hogy ez egy nagyon kalandos csúszdázás volt. -- Bárcsak anya is látta volna! -- sóhajtott Rozi. -- Hát, akkor lehet, hogy nem csúszdázunk -- mondtam én, már előre beletörődve abba, hogy mit kapunk mi még, ha ezt otthon elmeséljük. Aztán felkapaszkodtunk a barlanghoz, illetve csak a hozzá vezető lépcsőkhöz, mert azt már nem reszkíroztuk meg, hogy ott is felmásszunk.
Elhatároztuk, hogy legközelebb hozunk kötelet, és majd akkor. Viszont megtaláltuk a kincsesládát, megvolt a kindercsere is, és végül, miután a cipőinkből kiráztuk a nem kevés földet és egyéb törmeléket, ami belement, szépen leballagtunk a verebélyi vasútállomásra. Éppen időben, hogy nyolc órási vonatot elkapjuk. Akkor már alkonyodott, a nap lement, úgyhogy ideje volt kijönni az erdőből. Az otthoni eseményeket nem részletezem.
Még képek:

Rozi szívesen felmászott volna


Inkább pihiztünk egy kicsit


A kincsesláda megtalálása








Update (2013.05.05):
Két év eltelt, és ismét meglátogattuk a Farkaslyukat. De most már vittünk kötelet és fel is másztunk. Nos, nem sok minden volt odafent, írások a falon, tűzrakás nyomai, mécsesek (mostanában ez a divat), és valóban nem túl nagy az egész. De a lényeg, hogy felmásztunk (meg le is, amihez tényleg kellett a kötél)! Sajnos a fák eltakarják a kilátást, de a kaland így is megérte. Még el akartunk volna menni a csevicéhez, de a nagy dzsindzsásban elkavartunk egy kicsit, így aztán végül megint Verebélyben kötöttünk ki, s innen hazabaktattunk a vasúti síneken, mivel a vonat csak két óra múlva jött volna.
Mászás közben

Benn a Farkaslyukban







Hazafelé a sínek között

Itt a vége...