2010. augusztus 8., vasárnap

Lili néni és a hangyák, Tomi meséje, 4. rész





Teó és Hanka Rozi hangját különlegesen mélynek és különlegesen hangosnak hallották, szinte hanyattlökte őket, de egy szót sem tudtak kihámozni belőle. Újabb dübörgés, Lili néni léptei zúgtak végig a konyhán. Újabb hangorkán. Teó és Hanka közben behúzódott néhány kisebb hegynyi kalácstömb mögé – ezek az uzsonna során keletkeztek lepotyogással.
– Morzsák – ismerte fel Hanka vidáman – mert úgy eszel, mint egy malac – utánozta anya hanghordozsát. Hirtelen apró, kopogó léptek zaja ütötte meg a fülüket, és valami hátulról megbirizgálta Hanka tarkóját. Hanka megperdült, és rémülten felkiáltott. Teó is odanézett: egy hatalmas hangya állt mellettük. Akkora volt, mint egy ló – mármint hozzájuk képest.
– Zorró vagyok – szólalt meg a hangya reszelős hangon – Hát ti? – az újabb beszélő állat láttán a lányok most nagyon meglepődtek, de Zorró fekete gombszeme valahogy megnyugtatólag hatott rájuk. Zorró arca egyébként – a hosszú csápoktól eltekintve – leginkább Darth Vader maszkjára hasonlított, ezt később mindketten megállapították. Hosszú, három részre tagolódó teste volt, három pár lába a középső részből nőtt ki. Zorró megkerülte őket – hosszú lábai olyan fürgén mozogtak, hogy szinte nem is lehetett látni őket – és megszaglászta a kalácsdarabokat. Elégedettnek tűnt.
– Zé – súgta Teó Hankának.
– Gyertek velem – mondta Zorró –, itt nem biztonságos. Még eltaposnak – Teó és Hanka ámulva követték volna, de bizony nemigen tudtak lépést tartani vele.
– No, üljetek fel – várta be őket a hangya. És a lányok felmásztak Zorró hátára, pontosabban teste harmadik részére, amely egy jókora tömött zsákra hasonlított.
– Ez a potroha – mondta nagyképűen Teó, aki már ezt is tanulta.



Zorró a fal felé tartott, amelynek tövében, mint bejáratok sora, egy csomó nyílás tátongott. Zorró egyenesen berobogott az egyik nyíláson, és máris egy hol kitáguló, hol összeszűkülő barlangban nyomultak előre. A két gyerek csak bámult.
– Anyám! – álmélkodott Hanka – olyanok vagyunk, mint a villangók. – De Teó nem figyelt, egészen lekötötte a különös utazás. A fal belsejében voltak. Sötét volt, de néhol valahonnan derengő fény világította meg a terepet. A téglák között, a habarcs repedéseiben húzódó járatok tömkelege kuszán kanyargott össze-vissza, fel és le: hajak és verőerek hatalmas gubanca volt az egész. Zorró magabiztosan haladt a labirintusban, de egyszer csak megtorpant. Egy robusztus, Zorrónál legalább kétszer nagyobb, hatalmas agyarakat viselő hangya állt előttük.
– Állj, ki vagy? – mordult rájuk. Látványától, ha Zorró nincs ott, Hanka és Teó bizonyosan berosáltak volna.
– Zorró vagyok – válaszolt katonásan a kisebbik hangya, mire az őr közelebb lépett, és csápjaival megvizsgálgatta.
– És ezek? – érintette meg a csápjaival a megszeppenve üldögélő lányokat.
– Lili néni vendégei, a királynőhöz viszem őket – mondta Zorró.
– Menjetek – engedett szabad utat az őr.
– Ez egy brutál volt – szólt hátra Zorró. – Vagy drabál. Vigyázni kell az ilyenekkel. – Hamarosan egy hatalmas, boltozatos barlangba érkeztek, amely telis tele volt hangyákkal. A fény valahonnan fentről szórtan érkezett.
– Íme a Nagy Kupola. – közölte büszkén Zorró – , talán már hallottatok róla. – Persze nem. Hangyák nyüzsögtek mindenfelé, ameddig a szem ellátott, fenn és lenn, eltűntek és felbukkantak a számtalan nyíláson át, cipeltek dolgokat, vagy csak bolyongtak. Legtöbbjük olyan volt mint Zorró, de voltak olyan debellák is, mint az őr, és néhány szárnyas hangya is bénázott köztük.
– A királynőhöz megyünk – szólt hátra Zorró –, de előbb még beszélnem kell valakivel. Odalépett egy másik hangyához, csápjaikat összérintették, mintha kardozni akarnának. Egy darabig vívtak, majd a másik hangya sarkonfordult és elsietett.
– Csak szóltam, hogy menjenek el a kalácsmorzsákért, ha Lili néni még nem söpörte össze.
Lili néninek azonban eközben kisebb gondja is nagyobb volt annál. Megpróbálta kideríteni, mi történhetett, amíg ő távol volt. Az bizonyos volt, hogy Rozi csinált valamit a varázspálcával, mert persze az a botocska valójában varázspálca volt.
– Hogy mennyit kerestem – kiáltott fel, amikor meglátta Rozi kezében. – Hol találtad meg? No persze, a sarokban – mormogta. – Tehát mondd csak el szépen, pontosan mit is csináltál? Hogy volt, amikor Hankáék eltűntek? – De Rozi csak annyit tudott, hogy a botocska paripa volt, Hankáék pedig egyszercsak nem voltak sehol. Lili néni biztos volt benne, hogy Rozi valamit bűbájoskodott, ha szándéktalanul is, de belátta, hogy Rozitól nem fogja megtudni, valójában mit csinált.
– Első szabály: ne ess pánikba! – motyogta, és leült egy székre, az asztal mellé. Rozi pedig az ölébe kérezkedett.

Itt a vége...