2010. június 5., szombat

Lili néni és a hangyák, Tomi meséje, 1. rész

Lili néniben első látásra nem volt semmi különös. Olyan volt, mint a többi korabeli néni a környéken. Fején kendőt hordott, máskor kalapot, a haját kontyba csavarta, orrán szemüveg, kabátja ódivatú, lábán magas szárú fűzős cipő, amilyenbe az idős asszonyok szívesen bújtatják fájós lábukat. A környékbeliek gyakran látták piacra menet vagy jövet, amint kereken guruló kis bevásárló kocsiját húzza maga után. Persze azért mégis volt benne valami különös, ami nemcsak első, de sokadik látásra sem derült ki, hiszen mi más miatt írnánk most róla? Ha például megköszönte valakinek, hogy a buszon átadta neki a helyét, vagy fel- és leszálláskor segített a bevásárló kocsiját mozgatni, az illető egy kicsit nyomban könnyedebbnek, jobb kedvűnek érezte magát, és az is lehet, hogy valami szerencse érte hamarosan: nyert a lottón vagy találkozott élete szerelmével. Persze fel sem merült benne, hogy ez amiatt történik, mert jót tett egy tündérrel. Talán addigra el is felejtette a reggeli nénit, az pedig végképpen eszébe sem jutott, hogy az a néni éppenséggel tündér volt, sőt valószínűleg már réges-régen nem is hitte, hogy tündérek egyáltalán léteznek, mivel a legtöbb felnőtt már nem emlékszik gyerekkori dolgaira, és egészen mást tart valóságosnak.


De ez a történet gyerekekről és gyerekeknek szól, ezért bátran kijelenthetjük, hogy márpedig Lili néni valóban tündér volt. A ház, amelyben lakott, szintén nem látszott különlegesnek (pedig nyilván az volt), szinte eltűnt az utca többi háza között. Kis kert vette körül, és magas kőkerítés övezte, amin nem lehetett csak úgy egyszerűen belesni. De valahogy nem is akart belesni senki. A kerítés beleolvadt a kerítések sorába, és az arra járók nem sokat törődtek vele, mi van mögötte. Eleinte Teó, Hanka és Rozi sem foglalkozott vele, ki lehet az a kis öregasszony, abban a titokzatos házban. Sőt nem is gondolták, hogy az a ház titokzatos volna. Gyakran elsétáltak előtte, iskolába és óvodába menet, mivel ugyanabban az utcában laktak, csak néhány házzal odébb, és fel sem tűnt nekik. Lili nénivel sem törődtek. Reggelente, amikor néha találkoztak, köszöntek neki illedelmesen, vagy nem köszöntek, ha éppen olyan kedvük volt, és úgy nézett ki, Lili néni sem akarja közelebbről megismerni őket. Pedig valójában már rég felfigyelt a három testvérre. Teó, a legnagyobb közülük, tizenegy évével éppen abban a korban volt, amikor talán még képes elhinni, hogy tündérrel találkozott, de már igencsak ingadozott, és figyelme a mesés dolgoktól kezdett a kézzelfoghatóbb valóság felé fordulni, ahol a barátnők társaságában a menő ruhák, a pop- és filmsztárok, tévésorozatok, valamint a helyes srácok adják a beszélgetések fő témáját. Már nem volt elég, ha vállig érő fekete haját apja igazította meg, fodrász kellett neki. Már nem fogadta szívesen, ha szívecskés vagy virágos ruhát kapott valakitől (nem tette szóvá, csak nem vette fel), ízlése a kamaszdivat felé hajlott, és jelen akart lenni a beszerzésnél. Hanka hét és fél volt, még éppencsak, de azért már iskolás, aki nővérétől próbálta meg ellesni a helyes viselkedés titkait. Szerette volna, ha az ő szöszke haját is fodrász alakítaná, és látványosan idegenkedett a rózsaszínű, rajzfilmfigurás ruháktól. De a figyelmét még jobban lekötötte egy mese, mint az esti tévésorozat. A legkisebb, Rozi, negyedik éve felé közeledett, már óvodás volt, és erre igen büszke. Csak éppen oviba járni nem szeretett. Reggelente, amikor készülődni kellett, igen mogorva, vagy nyafka volt, semmi sem tetszett neki. De ha megtudta, hogy esetleg nem kell mennie, egyből felderült. Rozi nemcsak hogy a hétköznapi lények közé sorolta a tündéreket, de önnön magát is közéjük állította néha (főleg, mert annyit mondták neki), és amikor az óvodai jelmezbálon virágtündérnek öltözött, tulajdonképpen valódi lényét mutatta meg a nyilvánosságnak.


Esténként általában anya mesélt nekik, a kedvenc könyvekből olvasott fel. Apa ritkán mesélt, és inkább rögtönzött, mint olvasott. A szereplők a jelen lévő plüssállatok voltak: Medve, Muki, Panda, a csípős farkasok és a többi, illetve maguk a lányok, meg kalandjaik Lili nénivel a tündérrel.

Itt a vége...

2010. június 2., szerda

már megint

rengeteg a víz, a pincében most éppen bokáig áll, a Zagyva is megint kint van a medréből

félő, hogy Hasznosnál, ha nem szűnik az eső, túlbukik a víz a gáton, átszakítja, akkor a rengeteg víz legyalulja a fél falut és Pásztó egy részét

reggelre ugyan jobb volt a helyzet, apadt, de most megint esik, mit esik, zuhog

leszedtem az epret a kertben és a földre guggolva hallani, hogy bugyog a víz a felszín alatt, olyan a hangja, mint amikor a lefolyón lemegy az utolsó adag víz, igazán félelmetes

Itt a vége...

2010. május 30., vasárnap

őslénypark

Tegnap olvastam ezt, és nagyon felvillanyozott, ezért, hogy aktuális legyek, közzéteszem, milyen őslényparkot csináltunk nemrég a kicsikkel.


A dinoszauruszokhoz a sablonokat a Beneš-Burian könyv alapján (Az ősidő állatai, megunhatatlan kedvenc nálunk) rajzoltam.



A lányok kartonon és puha, színes szivacslapon(?, nem tudom, mi a szösz az) körberajzolták a formákat, kivágták, majd az állatokat saját elképzeléseik szerint díszítették. Készítettek szárazföldet és tengert is. A formák hátoldalára öntapadós mágnest ragasztottunk, az egész pedig felkerült a hűtőszekrény oldalára.

Igaz, a dinoszauruszok voltak többségben, de készült például mamut is. Így Hanyi elmagyarázhatta Rozinak, hogy a mamutok valójában nem találkoztak a dinoszauruszokkal, mert amikor megjelentek a Földön, a dínók már rég kihaltak.



A Tyrannosurus Rex kapcsán pedig Tomival nyelvészkedtek is egy kicsit.

Rozi azóta közölte, hogy szerinte szükségünk lenne már egy nagyobb hűtőszekrényre.


Itt a vége...