2010. október 13., szerda

Lili néni és a hangyák, Tomi meséje, 5. rész

Zorró peckesen masírozott végig a Nagy Kupolán, előtte szétnyílt, mögötte összezárult a hangyatömeg. A hangyák jól megbámulták a két potyautast, Teó és Hanka pedig ugyancsak ámuldozott az őket körülölelő, zizegő nádasként hajladozó csáperdő láttán.
– Ki az a királynő? – kérdezte Teó.
– Mindnyájunk anyja – felelte Zorró. – Itt mindenki az ő gyereke. – Hanka ezt valamiért nagyon multaságosnak találta.
– Mindenki? Höhö.
Zorró az egyik nyílás felé vette az irányt, amely amúgy semmiben sem különbözött a többi ezer nyílástól. Amikor azonban a közelébe értek, hirtelen három brutál ugrott elő.
– Állj! – Zorró megállt.
– Lili néni vendégeit viszem a királynő elé – jelentette be.
– A trónterembe – jegyezte meg Hanka halkan. A drabálok körbeszimatolgatták a két lányt. Félelmetes agyaraik rémítően közel jártak hozzájuk, ettől megdermedtek, de közben hosszú csápjaik meg-megcsiklandozták őket, amitől viszont nevetniük kellett. Az egyik őr besurrant a nyíláson, a többiek visszahúzódtak, és Zorró a lányokkal beléphetett.
A királynő alakra olyan volt, mint a többi hangya, csak sokkal nagyobb, különösen a potroha, amibe többször is belefértek volna. Körötte szárnyas alakok sündörögtek, szemeik mint nagy, kerek, színjátszós mozaikok. Mintha valami fura napszemüveget viseltek volna. Egy hangya éppen egy hatalmas hangyatojást cipelt valahová hátra.
– Gyertek közelebb – szólalt meg a királynő valószínűtlenül vékony hangon. – Szóval ti volnátok Lili néni vendégei – mondta, mintegy saját magának, miután szemügyre vette a lányokat.
– Lili nénivel nagyon jó a diplomáciai kapcsolatunk. Neki köszönhetjük, hogy békében élhetünk. Amikor idejöttünk, megboldogult urammal, ő adott nekünk helyet. Ugye, milyen szép, nagy családot neveltem? Gyermekeim benépestik az egész házat. Úgyhogy nem kell félnetek, semmiképpen nem falunk fel benneteket. – Teó és Hanka meghökkenve bámultak egymásra. Eddig nem merült fel bennük, hogy bajuk is eshetne.
– Lili néni nyilván nem tudja, hogy itt vagytok, nos, tudomására kell hoznunk valahogy. Node ez nem okoz gondot, ugye Zorró? – nézett Zorróra a királynő.
– Máris indulunk! – vágta haptákba magát Zorró.
– Sok szerencsét – mondta a királynő, és meglengette csápjait, amit akár integetésnek is fel lehetett fogni.
Lili néni eközben elgondolkozva nézte az asztal lába mellett vonuló hangyasereget, amint a kalácsmorzsákat hordták szorgalmasan.
– Talán? – jutott eszébe valami. – Csak nem? – élénkült fel, és négykézlábra ereszkedve elkezdte vizsgálgatni a kövezetet. Aztán felpattant. – Gyere csak, Rozi, keressük meg a hangyatársalgót! – A hangyatársalgó különös eszköz volt. A legfontosabb részét egy nagy, többszörösen tekeredő tengeri csigaszerű grammofontölcsér képezte, amelyhez egy hatalmas nagyító társult. – Ide beszélünk mi – mutatott a tölcsér kiöblösödő végére–, ide meg a hangyák – fogta meg a másik végét. Be is állította a szerkentyűt, a tölcsér hegyével megcélozva a hangyamenetoszlopot. Rozi érdeklődve figyelte, de nem szólt egy szót sem.
– Halló, hangyák! – szólt bele Lili néni a tölcsérbe. A menetoszlopból kivált egy hangya, és megállt a tölcsér szűkebb végénél. A nagyítólencsét hatalmas hangyafej töltötte be, a hangya őket figyelte.
– Üdvözletem, Lili néni! – hallatszott a tölcsérből egy vékonyka hang.
– Nem találkoztatok véletlenül két szokatlanul kis méretű emberrel?
– A királynőnél vannak – jelentette a hangya. – Lili néni megkönnyebbült. Rozi, akinek rendkívül jó szeme volt, észrevett egy fura hangyát, akinek a hátsóján két oda nem illő kis alak foglalt helyet. A nagyítót odairányítva Teó és Hanka vigyorgó képét pillantották meg, a két lány vígan lovagolt egy picinyke hangya hátán. Odalovagoltak a tölcsér végéhez.
– Csókolom, Lili néni, itt vagyunk!
– Na figyeljetek, vissza foglak növeszteni benneteket. Távolodjatok el a hangyáktól, nehogy összetapossatok valakit. – Teó és Hanka lepattantak a hangya hátáról. Búcsút intettek Zorrónak, aki nyomban el is szelelt. Lili néni akkor meglendítette a pálcát, és mormogott valamit az orra alatt. Teó és Hanka pedig egyszerre csak ott termett a konyhában. A növekedés olyan gyors volt, mint a kicsinyedés, egy szempillantás alatt végbement.
– Hú! – sóhajtott fel Lili néni. – Hát ez is megvolt. Hogy vagytok? – fordult a szerencsésen visszatérő lányokhoz.
– Nagyon jó volt! – lelkendezett Hanka. – Láttuk a királynőt!
– Királynő? Koronája is volt? – lelkesült fel Rozi.
– Nem volt! – mordult rá Teó, akit valahogy idegesíteni kezdett a kialakult helyzet.
– Minden jó, ha a vége jó – vágott közbe Lili néni. – Gyerünk, igyunk hát erre a nagy ijedtségre! Közben elmesélitek – és már csinálta is a kakaót.
Amikor a három lány késő délután hazaérkezett, anya éppen mosogatott, apa pedig a szobában, a fotelben elterpeszkedve zongorázgatott a tévétávirányítón.
– Mi volt Lili néninél? – érdeklődött anya.
– Semmi – válaszolt blazírt képpel Teó.
– Na ne! – mondta anya – valami csak volt?
– Összementünk és hangyaháton lovagoltunk! – mondta Hanka.
– Tényleg? Hát az jó lehetett – mondta anya. – Mit akartok vacsorázni?

Nincsenek megjegyzések: