2010. július 3., szombat

Lili néni és a hangyák, Tomi meséje, 3. rész

A lányok most már útba ejtették a kertet, játszótérre menet, vagy hazafelé jövet, vagy csak úgy, és ezt anya nem ellenezte. – Viselkedjetek! – csak ennyit mondott. A lányok a csengő barack mellett megkóstolták a szóló szőlőt és a mosolygó almát is, és kiderült, hogy Arabella mellett még más fura teremtmények is éltek a kertben. – De vigyázzatok, – mondta Lili néni – némelyek barátságosak, mások kevésbé. Csak óvatosan. A villanó viperát például jobb nem háborgatni, ámbár az ember csak megvillanni látja, ha egyáltalán. A susogó sáska sem az a kimondott cimbora, de ha nem bántod, ő se bánt.

A lányok ettől kissé óvatosabbak lettek, és összevissza rohangálásukat is megfékezték kissé. Már nem hemperedtek bele olyan felszabadultan a selymes fűbe, először megnézték, nincs-e ott az a susogó vagy villanó. Egyszer egy háromlábú szürke macska toppant eléjük egy bokor rejtekéből. A jobb hátsó lába hiányzott, és így erőteljesen bicegett.

– Cupi vagyok – szólalt meg a kandúr reszelős hangon – Hát ti? – az újabb beszélő állat láttán a lányok már egyáltalán nem lepődtek meg, de Cupi villogó sárga szeme egy kicsit megijesztette őket.
– Bújócskázunk – felelte Rozi megszeppenve.
– Lili nénihez jöttünk – szólt közbe Hanka, felismerve a helyzetet.
– Mi történt a lábaddal? – kérdezte részvevően Teó, a macskabarát.
– Hagyjuk – mondta a macska, majd unott képpel végigmérte a három lányt. – Jobb lesz, ha vigyáztok.
– Mire? – kérdezte Teó, de a macska elfordította a fejét és válasz nélkül elbicegett. Cupi nem volt barátkozó természetű.

Lili néni egyszer uzsonnára is meginvitálta őket. A lányok addig sohasem jártak a házban, és a csodás kert után ott is különlegességekre számítottak. A ház azonban csalódást okozott, mert semmilyen különleges jelenséget nem mutatott. Egy teljesen hétköznapi kockás terítős konyhaasztal mellett ültek, rendes kakaót ittak füles bögréből, és normális fonott kalácsot haraptak hozzá, amilyet otthon is szoktak enni. Lili néni derűs arccal nézte őket, mint egy nagymama az unokáit.

– Ízlik? Kérsz még? – kérdezgette a falatozgató lányokat.
– Aha – felelte tele szájjal Rozi, aki számára az uzsonna, hiába volt ugyanolyan, mégis sokkal finomabbnak tűnt, mint otthon. Valahonnan, egy másik szobából csengetés hallatszott.
– Egy pillanat – mondta Lili néni –, csak felveszem a telefont – és kiment a szobából. A kis kosárból lassan elfogyott a kalács, a kakaós bögrék is kiürültek. Teó felkelt az asztaltól, és a falon függő virágcsendéletet kezdte tanulmányozni.
– Ez a pillangó az előbb még nem volt itt – mondta.
– Mi? – kérdezte Hanka oda se nézve. Éppen egy réges régi rádió gombjait csavargatta, és azt figyelte, mikor izzik fel középen a smaragdszínű gyöngy. Rozi eközben talált egy botocskát a sarokba támasztva. Kezébe vette, és rögtön látta, hogy remek paripa lenne belőle. Egyenes volt és karcsú, és éppen Rozinak való hosszúságú.
– Hohohó! – kurjantott, és meglengette a botocskát. A többiek már megszokták, hogy figyelmen kívül hagyják Rozi hangjelzéseit.
– Elrepült! Most meg elrepült! – kiáltotta Teó. Hanka felnézett.
– Pillangó? – nem nagyon értette a csodálkozást, hiszen a pillangóktól nem meglepő, ha elrepülnek. Odament Teóhoz.
– Höhöhő! – kiáltotta Rozi, és feléjük lendítette botocskáját. És akkor Teó és Hanka aló kizuhant a szoba. Egy pillanatra mintha feneketlen űrbe kerültek volna, aztán egy színes sziklás, végtelenbe nyúló síkságon találták magukat. Fölöttük, elérhetetlen messzeségben fehér mennyezet húzódott. Nem messze tőlük egy irdatlan oszlop emelkedett a magasba.
– Basszus! Összementünk! – csúszott ki Teó száján az iskolai zsargonnal színesített helyzetértékelés. Felismerte ugyanis, hogy ugyanott vannak, Lili néni konyhájában, csak éppen olyan kicsik, hogy a mintás konyhakövet színes sziklás síkságnak, az asztallábat hatalmas oszlopnak látják. Hanka egyelőre meg sem tudott szólalni.
– Na most mi lesz? – Teó nem esett kétségbe. Valahogy nem gondolta, hogy bajban lenne. Olyan volt az egész, mintha álmodna. Képtelenség, de teljesen logikus.
– Mint abban filmben – mondta Hankának –, amikor a hülye apuka lekicsinyíti a gyerekeit.– Dübörgés hallatszott, megremegett a föld a lábuk alatt, és hatalmas szélvihar sodorta el őket. Rozi szaladt el mellettük, hogy megkeresse Lili nénit. Rozi szeme előtt ugyanis Teó és Hanka egyszerűen köddé vált, eltűnt. Rozi először csak csodálkozott, aztán megijedt.
– Lili néni! – kiáltott hangosan, és kiszaladt a konyhából.

Nincsenek megjegyzések: