2010. április 14., szerda

Biciklitúra Szentkútra


Nem volt egyszerű dolog rávenni a lányokat a biciklitúrára. Teó ugyanis csak kevéssé volt lelkes a családi megmozdulásokat illetően – úgy látszik, természetes vonása ez a kamaszléleknek –, a többiek meg követték a példáját, már csak megszokásból is. De végül ígéretekkel, fenyegetésekkel, zsarolással, és más, hasonló eszközökkel mégiscsak sikerült rábírni őket, hogy nyeregbe szálljanak.



Az indulás pillanata
Szép idő ígérkezett. Május közepe volt, sütött a nap, de nem volt meleg és a szél sem fújt. A tervezett útvonal nem látszott könnyűnek, de meg voltam győződve róla, hogy mindenki képes teljesíteni. Tarról indulvaVerebély, Csengerháza, Szúpatak, majd az erdőn át Szentkút, vissza Verebély és Tar. Az út emelkedik itt-ott, de nem vészes. Egyedül Szúpataktól a mészkőbánya felé van egy elég erős kaptató, ráadásul rossz, zúzalékköves is az út. De ha valaki nem bírja, legfeljebb leszáll, és tolja. Szerencsére nem olyan nagyon hosszú ez a rész, és a hegytetőről aztán már végig, jóformán hazáig csak lefelé kell menni.
A Tar és Verebély közötti út kellemesen lankás, zöldellő domboktól övezett vidéken visz keresztül. Szép hely lenne, ha nem itt üzemelne a környék legnagyobb illegális szemétlerakója. Ezért aztán itt nem annyira kellemes a biciklizés. Bonyodalmakat azonban nem ez okozott.
A bonyodalmak a kutyásfalunál kezdődtek (Hanka nevezte el így Verebélyt). Itt ugyanis a falusiak számára az utca jelenti első számú közösségi teret – lófrálnak, beszélgetnek, a gyerekek labdázgatnak az út közepén –, és noha ők félreállnak, hogy átengedjék a biciklistákat, vagy legalábbis ki lehet kerülni őket, a szintén mindenfelé lődörgő kutyák már nem ilyen toleránsak. Tréfásan vagy komolyan – nem tudni, csak ijesztegetni akarnak, vagy tényleg harapnának is –, harsányan ugatva szaladnak a kerékpározók mellett, ami, ugye, senkire sem hat megnyugtatóan, de Hanka szinte pánikba is esik tőle. Túljutva a kutyásfalun, már csak az emelkedőkkel kellett megküzdeni. Hanka biciklijén nincs váltó, egyszerű Csepel kempingbicikli. Viszont nagyon jó az áttétele, így fel lehet vele tekerni a kaptatókon. És Hanka fel is tekert. Kipirult és lihegett, és a dombtetőn rögtön inni kért, de hősiesen megharcolt a meredéllyel.


Visszafelé Hanka egy kicsit bő kötött kardigánt viselt

Teó, első osztályú montijával szinte páholyból élvezhette volna a túrát, de nyilván az esemény jellege miatt (családi kirándulás) kissé nyafogósra vette a figurát, és minden megnyilvánulásával érzékeltetni próbálta, mennyire megterhelő neki ez az egész.
Rozi, anyja háta mögött a gyerekülésben, nagy vígan vezényelt és nyújtogatta a kezét felém.


Rozi irányító pozícióban
Én ugyanis, nagy és gyors túrabiciklimmel fel és alá köröztem. Visszafordultam a vitézül küzdő Hankához, hogy bátorítsam, vagy Teóhoz, hogy szapuljam egy kicsit. Minden baj nélkül elhagytuk Csengerházát. A hangulat vidám volt, kutyák sehol. Az időjárás azonban egyre nyomasztóbbá vált. A nap ugyan sütött még, de a levegő állt, szinte fenyegető volt a mozdulatlansága. Ekkor még ügyet sem vetettünk rá. Aztán befordultunkk Szúpatak felé, és nekivágtunk az emelkedőnek. A domb túloldalán rettenetes nappali sötétség kezdett kibontakozni, és ahogyan feljebb és feljebb értünk, mindig feketébb lett az ég. Akkor már feltámadt a szél is, és minden szellős átmenet nélkül rögtön az orkánváltozattal kapott szembe minket. Katában azonnal tudatosult, hogy vissza kell fordulni. Természetesen semmilyen esőruhát nem vittünk magunkkal, hiszen olyan jó volt az idő. Én még fontolgattam, hogy ha továbbmegyünk, és elérjük az erdőt, talán megúszhatjuk, de az úszás hirtelen drámai közelségbe került, amikor egyszercsak irtózatos víztömeg zúdult ránk. Kata, mint a tigris harcolt az elemekkel, de az erős szélben a víz minden irányból támadt.
– Ez csak víz! – kiáltottam vidámságot színlelve, hogy megnyugtassam a csapatot, de egy kicsit nehezen harsogtam túl az orkán tombolását. – Nem emlékszel, amikor a Duna mellett bicikliztünk…– próbáltam meg aztán felidézni egy régi, esőbe fulladt biciklitúrát. De Katát nem lehetett félrevezetni. Vissza Csengerháza felé! Valahogy, a biciklit tolva visszamásztunk a csengerházai dombra, és betértünk az első házhoz. Az udvaron egy kis fekete kutya, a zuhogó vízzel mit sem törődve őrülten ugatott és rángatta a láncát, de szerencsére nem bírt elszabadulni. A gazda kijött a tornácra. Zömök kis ember volt, hetyke bajusszal, munkásruhában, lábán gumicsizma, fején kalap.
– Behúzódhatnánk ide az eső elől? – kérdezte kétségbeesett határozottsággal Kata.
– Persze – mondta a gazda. És beinvitálta, nemcsak a tornácra, de a házba is a szétázott brigádot. Felesége helyet csinált a lányoknak. Vékony, kicsi asszony volt, nagy munkában éppen, a tejet szűrte le. A konyha tele volt edényekkel. A lányok a konyhaasztalnál ültek, és dideregtek vizes ruháikban. Én továbbra is úgy tettem, mint aki fel sem veszi azt a kis vizet, és kint a tornácon beszélgetésbe elegyedtem a gazdával.


Eső után, indulásra készen.

A gazdasszony azonban átlátta a problémát, és száraz ruhát, meg valami meleg italt is adott a reszketőknek. A ház körüli melléképületekben mindenféle állatok mozgolódtak. Tehenek, lovak, birkák, kecskék, na meg baromfiak. A gazda nagy területen gazdálkodott. Az udvaron traktor állt, tárcsákkal és egyéb földműves szerszámokkal körbevéve. De a lányok most nem voltak kíváncsiak az állatokra, meg másra sem nagyon, még mindig a természeti katasztrófa bűvöletében éltek. De az eső csendesedett, aztán el is állt hamar. A levegő friss volt, enyhe szellő fújdogált. Még a nap is kisütött.


Teó is megszabadult a nájlontól

A család kölcsönbe kapott nájlonfóliába, kinyúlt férfiingbe és nagymamaszagú kötött kardigánba öltözve ismét biciklire szállt, és a gőzölgő aszfalton szépen hazakerekezett. A ruhadarabokat Kata kimosta, és néhány nap múlva visszafuvarozta megmentőinknek. Szentkútra máskor mentünk.





3 megjegyzés:

Évus írta...

micsoda kalandok!
és milyen rendes emberek élnek arrafelé!

[Ada] írta...

Kaland, kaland, kaland:) [miért nem tudom a képekre kattintva kinagyítani őket?]
a gazdával kapcsolatban én is ámulatba estem. ilyen városba szakadt vidéki lévén folyton azt képzelem, hogy ez már a múlt, és tejet szűrni maximum a falura visszatelepülő, értelmiségi alapokon nyugvó (könyvből merítő:) ökogazdalkodással foglalkozó antiglobalista álmodozók szoktak. DE NEM!!! Éljen.

kata írta...

a képekkel nem tudom, mi a gond, Tomi posztja, ő a böngészőjére gyanakszik, de nem részletezte, miért

a megmentőink nagyon kedvesek voltak, és az antiglobalista álmodozóktól tényleg kábé fényévnyire, sokat dolgozó, szegény emberek, az asszony elmesélte például, hogyan hordja a tejet le a városba biciklivel vagy gyalog

itt a faluban is lehet házi tejet, tejfölt, túrót venni, azt egy nagygazda árulja, egy darabig vásároltunk tőlük, de a csajoknak nem jött be a házi tej