2010. november 14., vasárnap

megfejtés







Itt a vége...

kirándulunk, Kishartyán kőlyukoldal képekben


ez volt a cél, a két kisebbel hármasban indultunk neki

Rozi mutatta az utat


a templomkert temetőjében Hanyit elkapta a fotózási láz, a következő két fotót ő csinálta







egyetértésben hemperegték végig a templomdomb alját





integettek is



látnivaló útközben




kilátás a lyukból



és a lyuk maga, vidám







és kicsit morcosabb kiadásban



Itt a vége...

2010. október 17., vasárnap

rejtvény 5


Rozi művei, vajon kiket ábrázolnak?





Itt a vége...

2010. október 13., szerda

Lili néni és a hangyák, Tomi meséje, 5. rész

Zorró peckesen masírozott végig a Nagy Kupolán, előtte szétnyílt, mögötte összezárult a hangyatömeg. A hangyák jól megbámulták a két potyautast, Teó és Hanka pedig ugyancsak ámuldozott az őket körülölelő, zizegő nádasként hajladozó csáperdő láttán.
– Ki az a királynő? – kérdezte Teó.
– Mindnyájunk anyja – felelte Zorró. – Itt mindenki az ő gyereke. – Hanka ezt valamiért nagyon multaságosnak találta.
– Mindenki? Höhö.
Zorró az egyik nyílás felé vette az irányt, amely amúgy semmiben sem különbözött a többi ezer nyílástól. Amikor azonban a közelébe értek, hirtelen három brutál ugrott elő.
– Állj! – Zorró megállt.
– Lili néni vendégeit viszem a királynő elé – jelentette be.
– A trónterembe – jegyezte meg Hanka halkan. A drabálok körbeszimatolgatták a két lányt. Félelmetes agyaraik rémítően közel jártak hozzájuk, ettől megdermedtek, de közben hosszú csápjaik meg-megcsiklandozták őket, amitől viszont nevetniük kellett. Az egyik őr besurrant a nyíláson, a többiek visszahúzódtak, és Zorró a lányokkal beléphetett.
A királynő alakra olyan volt, mint a többi hangya, csak sokkal nagyobb, különösen a potroha, amibe többször is belefértek volna. Körötte szárnyas alakok sündörögtek, szemeik mint nagy, kerek, színjátszós mozaikok. Mintha valami fura napszemüveget viseltek volna. Egy hangya éppen egy hatalmas hangyatojást cipelt valahová hátra.
– Gyertek közelebb – szólalt meg a királynő valószínűtlenül vékony hangon. – Szóval ti volnátok Lili néni vendégei – mondta, mintegy saját magának, miután szemügyre vette a lányokat.
– Lili nénivel nagyon jó a diplomáciai kapcsolatunk. Neki köszönhetjük, hogy békében élhetünk. Amikor idejöttünk, megboldogult urammal, ő adott nekünk helyet. Ugye, milyen szép, nagy családot neveltem? Gyermekeim benépestik az egész házat. Úgyhogy nem kell félnetek, semmiképpen nem falunk fel benneteket. – Teó és Hanka meghökkenve bámultak egymásra. Eddig nem merült fel bennük, hogy bajuk is eshetne.
– Lili néni nyilván nem tudja, hogy itt vagytok, nos, tudomására kell hoznunk valahogy. Node ez nem okoz gondot, ugye Zorró? – nézett Zorróra a királynő.
– Máris indulunk! – vágta haptákba magát Zorró.
– Sok szerencsét – mondta a királynő, és meglengette csápjait, amit akár integetésnek is fel lehetett fogni.
Lili néni eközben elgondolkozva nézte az asztal lába mellett vonuló hangyasereget, amint a kalácsmorzsákat hordták szorgalmasan.
– Talán? – jutott eszébe valami. – Csak nem? – élénkült fel, és négykézlábra ereszkedve elkezdte vizsgálgatni a kövezetet. Aztán felpattant. – Gyere csak, Rozi, keressük meg a hangyatársalgót! – A hangyatársalgó különös eszköz volt. A legfontosabb részét egy nagy, többszörösen tekeredő tengeri csigaszerű grammofontölcsér képezte, amelyhez egy hatalmas nagyító társult. – Ide beszélünk mi – mutatott a tölcsér kiöblösödő végére–, ide meg a hangyák – fogta meg a másik végét. Be is állította a szerkentyűt, a tölcsér hegyével megcélozva a hangyamenetoszlopot. Rozi érdeklődve figyelte, de nem szólt egy szót sem.
– Halló, hangyák! – szólt bele Lili néni a tölcsérbe. A menetoszlopból kivált egy hangya, és megállt a tölcsér szűkebb végénél. A nagyítólencsét hatalmas hangyafej töltötte be, a hangya őket figyelte.
– Üdvözletem, Lili néni! – hallatszott a tölcsérből egy vékonyka hang.
– Nem találkoztatok véletlenül két szokatlanul kis méretű emberrel?
– A királynőnél vannak – jelentette a hangya. – Lili néni megkönnyebbült. Rozi, akinek rendkívül jó szeme volt, észrevett egy fura hangyát, akinek a hátsóján két oda nem illő kis alak foglalt helyet. A nagyítót odairányítva Teó és Hanka vigyorgó képét pillantották meg, a két lány vígan lovagolt egy picinyke hangya hátán. Odalovagoltak a tölcsér végéhez.
– Csókolom, Lili néni, itt vagyunk!
– Na figyeljetek, vissza foglak növeszteni benneteket. Távolodjatok el a hangyáktól, nehogy összetapossatok valakit. – Teó és Hanka lepattantak a hangya hátáról. Búcsút intettek Zorrónak, aki nyomban el is szelelt. Lili néni akkor meglendítette a pálcát, és mormogott valamit az orra alatt. Teó és Hanka pedig egyszerre csak ott termett a konyhában. A növekedés olyan gyors volt, mint a kicsinyedés, egy szempillantás alatt végbement.
– Hú! – sóhajtott fel Lili néni. – Hát ez is megvolt. Hogy vagytok? – fordult a szerencsésen visszatérő lányokhoz.
– Nagyon jó volt! – lelkendezett Hanka. – Láttuk a királynőt!
– Királynő? Koronája is volt? – lelkesült fel Rozi.
– Nem volt! – mordult rá Teó, akit valahogy idegesíteni kezdett a kialakult helyzet.
– Minden jó, ha a vége jó – vágott közbe Lili néni. – Gyerünk, igyunk hát erre a nagy ijedtségre! Közben elmesélitek – és már csinálta is a kakaót.
Amikor a három lány késő délután hazaérkezett, anya éppen mosogatott, apa pedig a szobában, a fotelben elterpeszkedve zongorázgatott a tévétávirányítón.
– Mi volt Lili néninél? – érdeklődött anya.
– Semmi – válaszolt blazírt képpel Teó.
– Na ne! – mondta anya – valami csak volt?
– Összementünk és hangyaháton lovagoltunk! – mondta Hanka.
– Tényleg? Hát az jó lehetett – mondta anya. – Mit akartok vacsorázni?

Itt a vége...

2010. október 3., vasárnap

Hanyi hazajött az erdei iskolából

Itt a vége...

Kirándulunk, Domoszló

Szolgálati közlemény: a posztot kb két hónapja kezdtem írni, mostanra lett belőle valami.

Geocaching versenyen voltunk. Bár a verseny elnevezés esetünkben túlzás, hiszen csak sétáltunk, öt és fél óra alatt tettük meg a 12 km-t, és gyűjtöttünk nyolc pontot. Rozi is jól vette az akadályt, bár a délutáni alvás idején kicsit összezuhant, de miután kb 200 métert vittem a hátamon, új erőre kapott. Még Teó sem panaszkodott, bár ha fényképeztem sikerült mindig a hátát mutatnia, kivéve, mikor a diótörés hevében nem vette észre, hogy próbálkozom. Ráadásul, mint azt már tudjátok, Hanyi Teótól próbálja ellesni a helyes viselkedés titkait, így a legtöbb fotón az ő arca sem látszik jól. Neszeneked blogírás.


A falutól északra, a domoszlói kapu felé vezető turistaút a patakmederben szép és kalandos, sokszor kell keresztezni a vízfolyást, hol köveken, hol farönkökön ugrándozva.


A szervezés remek volt, nekem a bázishelyen kialakított játszópark (mindenféle ügyességi és népi játékok, logikai feladványok, mini gyerek tájékozódási futás) tetszett a legjobban.

Rozi, aki nemcsak, hogy hagyja magát fotózni, de kifejezetten élvezi a dolgot. Ha meglátja a gépet, nyomban felveszi valamelyik fényképarcát. Például a könnyed turistáét


vagy a megfontolt irányítóét

Itt a vége...

2010. augusztus 18., szerda

beszélgetünk, házimunka

Nem tudom, másokkal és a mások gyerekeivel hogy van ez a dolog a házimunkával, én mindenesetre nem vagyok egy bezzeganya.

Jellegzetes nyári párbeszéd Hanyival, mikor du öt körül, úgy háromórányi bicajozás, játszótezerés, barátnőzés után hazaért:

Én: De jó, hogy jössz! Kellene nekem egy kis segítség a kertben.

Hanyi: Pont mooost?? Görkorizni készültünk.

Itt a vége...

2010. augusztus 8., vasárnap

Lili néni és a hangyák, Tomi meséje, 4. rész





Teó és Hanka Rozi hangját különlegesen mélynek és különlegesen hangosnak hallották, szinte hanyattlökte őket, de egy szót sem tudtak kihámozni belőle. Újabb dübörgés, Lili néni léptei zúgtak végig a konyhán. Újabb hangorkán. Teó és Hanka közben behúzódott néhány kisebb hegynyi kalácstömb mögé – ezek az uzsonna során keletkeztek lepotyogással.
– Morzsák – ismerte fel Hanka vidáman – mert úgy eszel, mint egy malac – utánozta anya hanghordozsát. Hirtelen apró, kopogó léptek zaja ütötte meg a fülüket, és valami hátulról megbirizgálta Hanka tarkóját. Hanka megperdült, és rémülten felkiáltott. Teó is odanézett: egy hatalmas hangya állt mellettük. Akkora volt, mint egy ló – mármint hozzájuk képest.
– Zorró vagyok – szólalt meg a hangya reszelős hangon – Hát ti? – az újabb beszélő állat láttán a lányok most nagyon meglepődtek, de Zorró fekete gombszeme valahogy megnyugtatólag hatott rájuk. Zorró arca egyébként – a hosszú csápoktól eltekintve – leginkább Darth Vader maszkjára hasonlított, ezt később mindketten megállapították. Hosszú, három részre tagolódó teste volt, három pár lába a középső részből nőtt ki. Zorró megkerülte őket – hosszú lábai olyan fürgén mozogtak, hogy szinte nem is lehetett látni őket – és megszaglászta a kalácsdarabokat. Elégedettnek tűnt.
– Zé – súgta Teó Hankának.
– Gyertek velem – mondta Zorró –, itt nem biztonságos. Még eltaposnak – Teó és Hanka ámulva követték volna, de bizony nemigen tudtak lépést tartani vele.
– No, üljetek fel – várta be őket a hangya. És a lányok felmásztak Zorró hátára, pontosabban teste harmadik részére, amely egy jókora tömött zsákra hasonlított.
– Ez a potroha – mondta nagyképűen Teó, aki már ezt is tanulta.



Zorró a fal felé tartott, amelynek tövében, mint bejáratok sora, egy csomó nyílás tátongott. Zorró egyenesen berobogott az egyik nyíláson, és máris egy hol kitáguló, hol összeszűkülő barlangban nyomultak előre. A két gyerek csak bámult.
– Anyám! – álmélkodott Hanka – olyanok vagyunk, mint a villangók. – De Teó nem figyelt, egészen lekötötte a különös utazás. A fal belsejében voltak. Sötét volt, de néhol valahonnan derengő fény világította meg a terepet. A téglák között, a habarcs repedéseiben húzódó járatok tömkelege kuszán kanyargott össze-vissza, fel és le: hajak és verőerek hatalmas gubanca volt az egész. Zorró magabiztosan haladt a labirintusban, de egyszer csak megtorpant. Egy robusztus, Zorrónál legalább kétszer nagyobb, hatalmas agyarakat viselő hangya állt előttük.
– Állj, ki vagy? – mordult rájuk. Látványától, ha Zorró nincs ott, Hanka és Teó bizonyosan berosáltak volna.
– Zorró vagyok – válaszolt katonásan a kisebbik hangya, mire az őr közelebb lépett, és csápjaival megvizsgálgatta.
– És ezek? – érintette meg a csápjaival a megszeppenve üldögélő lányokat.
– Lili néni vendégei, a királynőhöz viszem őket – mondta Zorró.
– Menjetek – engedett szabad utat az őr.
– Ez egy brutál volt – szólt hátra Zorró. – Vagy drabál. Vigyázni kell az ilyenekkel. – Hamarosan egy hatalmas, boltozatos barlangba érkeztek, amely telis tele volt hangyákkal. A fény valahonnan fentről szórtan érkezett.
– Íme a Nagy Kupola. – közölte büszkén Zorró – , talán már hallottatok róla. – Persze nem. Hangyák nyüzsögtek mindenfelé, ameddig a szem ellátott, fenn és lenn, eltűntek és felbukkantak a számtalan nyíláson át, cipeltek dolgokat, vagy csak bolyongtak. Legtöbbjük olyan volt mint Zorró, de voltak olyan debellák is, mint az őr, és néhány szárnyas hangya is bénázott köztük.
– A királynőhöz megyünk – szólt hátra Zorró –, de előbb még beszélnem kell valakivel. Odalépett egy másik hangyához, csápjaikat összérintették, mintha kardozni akarnának. Egy darabig vívtak, majd a másik hangya sarkonfordult és elsietett.
– Csak szóltam, hogy menjenek el a kalácsmorzsákért, ha Lili néni még nem söpörte össze.
Lili néninek azonban eközben kisebb gondja is nagyobb volt annál. Megpróbálta kideríteni, mi történhetett, amíg ő távol volt. Az bizonyos volt, hogy Rozi csinált valamit a varázspálcával, mert persze az a botocska valójában varázspálca volt.
– Hogy mennyit kerestem – kiáltott fel, amikor meglátta Rozi kezében. – Hol találtad meg? No persze, a sarokban – mormogta. – Tehát mondd csak el szépen, pontosan mit is csináltál? Hogy volt, amikor Hankáék eltűntek? – De Rozi csak annyit tudott, hogy a botocska paripa volt, Hankáék pedig egyszercsak nem voltak sehol. Lili néni biztos volt benne, hogy Rozi valamit bűbájoskodott, ha szándéktalanul is, de belátta, hogy Rozitól nem fogja megtudni, valójában mit csinált.
– Első szabály: ne ess pánikba! – motyogta, és leült egy székre, az asztal mellé. Rozi pedig az ölébe kérezkedett.

Itt a vége...

2010. július 3., szombat

Lili néni és a hangyák, Tomi meséje, 3. rész

A lányok most már útba ejtették a kertet, játszótérre menet, vagy hazafelé jövet, vagy csak úgy, és ezt anya nem ellenezte. – Viselkedjetek! – csak ennyit mondott. A lányok a csengő barack mellett megkóstolták a szóló szőlőt és a mosolygó almát is, és kiderült, hogy Arabella mellett még más fura teremtmények is éltek a kertben. – De vigyázzatok, – mondta Lili néni – némelyek barátságosak, mások kevésbé. Csak óvatosan. A villanó viperát például jobb nem háborgatni, ámbár az ember csak megvillanni látja, ha egyáltalán. A susogó sáska sem az a kimondott cimbora, de ha nem bántod, ő se bánt.

A lányok ettől kissé óvatosabbak lettek, és összevissza rohangálásukat is megfékezték kissé. Már nem hemperedtek bele olyan felszabadultan a selymes fűbe, először megnézték, nincs-e ott az a susogó vagy villanó. Egyszer egy háromlábú szürke macska toppant eléjük egy bokor rejtekéből. A jobb hátsó lába hiányzott, és így erőteljesen bicegett.

– Cupi vagyok – szólalt meg a kandúr reszelős hangon – Hát ti? – az újabb beszélő állat láttán a lányok már egyáltalán nem lepődtek meg, de Cupi villogó sárga szeme egy kicsit megijesztette őket.
– Bújócskázunk – felelte Rozi megszeppenve.
– Lili nénihez jöttünk – szólt közbe Hanka, felismerve a helyzetet.
– Mi történt a lábaddal? – kérdezte részvevően Teó, a macskabarát.
– Hagyjuk – mondta a macska, majd unott képpel végigmérte a három lányt. – Jobb lesz, ha vigyáztok.
– Mire? – kérdezte Teó, de a macska elfordította a fejét és válasz nélkül elbicegett. Cupi nem volt barátkozó természetű.

Lili néni egyszer uzsonnára is meginvitálta őket. A lányok addig sohasem jártak a házban, és a csodás kert után ott is különlegességekre számítottak. A ház azonban csalódást okozott, mert semmilyen különleges jelenséget nem mutatott. Egy teljesen hétköznapi kockás terítős konyhaasztal mellett ültek, rendes kakaót ittak füles bögréből, és normális fonott kalácsot haraptak hozzá, amilyet otthon is szoktak enni. Lili néni derűs arccal nézte őket, mint egy nagymama az unokáit.

– Ízlik? Kérsz még? – kérdezgette a falatozgató lányokat.
– Aha – felelte tele szájjal Rozi, aki számára az uzsonna, hiába volt ugyanolyan, mégis sokkal finomabbnak tűnt, mint otthon. Valahonnan, egy másik szobából csengetés hallatszott.
– Egy pillanat – mondta Lili néni –, csak felveszem a telefont – és kiment a szobából. A kis kosárból lassan elfogyott a kalács, a kakaós bögrék is kiürültek. Teó felkelt az asztaltól, és a falon függő virágcsendéletet kezdte tanulmányozni.
– Ez a pillangó az előbb még nem volt itt – mondta.
– Mi? – kérdezte Hanka oda se nézve. Éppen egy réges régi rádió gombjait csavargatta, és azt figyelte, mikor izzik fel középen a smaragdszínű gyöngy. Rozi eközben talált egy botocskát a sarokba támasztva. Kezébe vette, és rögtön látta, hogy remek paripa lenne belőle. Egyenes volt és karcsú, és éppen Rozinak való hosszúságú.
– Hohohó! – kurjantott, és meglengette a botocskát. A többiek már megszokták, hogy figyelmen kívül hagyják Rozi hangjelzéseit.
– Elrepült! Most meg elrepült! – kiáltotta Teó. Hanka felnézett.
– Pillangó? – nem nagyon értette a csodálkozást, hiszen a pillangóktól nem meglepő, ha elrepülnek. Odament Teóhoz.
– Höhöhő! – kiáltotta Rozi, és feléjük lendítette botocskáját. És akkor Teó és Hanka aló kizuhant a szoba. Egy pillanatra mintha feneketlen űrbe kerültek volna, aztán egy színes sziklás, végtelenbe nyúló síkságon találták magukat. Fölöttük, elérhetetlen messzeségben fehér mennyezet húzódott. Nem messze tőlük egy irdatlan oszlop emelkedett a magasba.
– Basszus! Összementünk! – csúszott ki Teó száján az iskolai zsargonnal színesített helyzetértékelés. Felismerte ugyanis, hogy ugyanott vannak, Lili néni konyhájában, csak éppen olyan kicsik, hogy a mintás konyhakövet színes sziklás síkságnak, az asztallábat hatalmas oszlopnak látják. Hanka egyelőre meg sem tudott szólalni.
– Na most mi lesz? – Teó nem esett kétségbe. Valahogy nem gondolta, hogy bajban lenne. Olyan volt az egész, mintha álmodna. Képtelenség, de teljesen logikus.
– Mint abban filmben – mondta Hankának –, amikor a hülye apuka lekicsinyíti a gyerekeit.– Dübörgés hallatszott, megremegett a föld a lábuk alatt, és hatalmas szélvihar sodorta el őket. Rozi szaladt el mellettük, hogy megkeresse Lili nénit. Rozi szeme előtt ugyanis Teó és Hanka egyszerűen köddé vált, eltűnt. Rozi először csak csodálkozott, aztán megijedt.
– Lili néni! – kiáltott hangosan, és kiszaladt a konyhából.

Itt a vége...

2010. július 1., csütörtök

Múzeumi tábor

Múlt héten napközis táborban voltunk a kicsikkel a pásztói múzeumban. Volt középkori vásár (a Palóc múzeumban Balassagyarmaton), várlátogatás, jártunk Ipolytarnócon, a ceredi művésztelepen és volt természettudományos nap. Aznap én voltam a programfelelős, az Ipolytarnócon látottakat dolgoztuk fel.

Bemelegítésként beszélgettünk a korok órájáról, elhelyeztük benne az ipolytarnóci eseményeket, aztán elkészítettük az élőhely makettjét: a gyerekek megmintázták az egykori folyópartot, a vulkánt, az állatokat.

Régi kartondobozokat, sógyurmát, kakaót, ételfestéket, krepp papírt, színespapírt, ragasztót, hurkapálcát használtunk.

A vulkán elkészítéséről itt olvashattok.


Néhány az elkészült művekből


és a munkafolyamat






Végül a nagyok feleletválasztós tesztet töltöttek ki a lelőhelyről. A teszt innen letölthető.
További oktatási segédanyagok földtudományok témában, a Nógrád-Novohrad Geopark földtudományi értékeihez kapcsolódóan itt elérhetők.

Itt a vége...

2010. június 10., csütörtök

Lili néni és a hangyák, Tomi meséje, 2. rész


A testvérek szüleikkel egy kertes házban laktak. A háznak két szobája volt, ezen kívül három tervezett szoba a tetőtérben, melyek azonban csak nagyon nehezen akartak elkészülni. Az egyik szobában a szülők laktak, a másikban pedig a testvérek zsúfolódtak össze.

Lili nénivel először Rozi ismerkedett össze. Amikor egyszer a három testvér a játszótérről tartott hazafelé, Rozi kissé lemaradt, ugyanis gyakran meg kellett állnia, hogy tüzetesebben szemügyre vegyen egy-egy követ vagy virágot. Két nagyobb testvére nem szerette, hogy mindig Rozira kell várni, de most egyelőre észre sem vették, hogy nincs velük, mert szokásuk szerint éppen egymással perlekedtek. Rozi talált egy girbe-görbe faágat, és azt nézegette, hogy alkalmas lenne-e paripának, vagy esetleg kutyának. Otthon az udvaron ugyan halomban álltak a mindenfelől összehordott lovak és kutyák, de Rozi csak gyűjtötte a botokat. – Ha elfáradok, csak felpattanok rá – indokolta meg, miért is van rá szükség. A bot Lili néni kerítésének tövében hevert, a kapu mellett. A kapu nyitva volt, és amikor Rozi bepillantott, egy nagyon érdekes színes madarat vett észre az egyik faágon. Akkora volt, mint egy nagyobb galamb, de tollai a szivárvány összes színében játszottak, ráadásul attól függően, milyen szögben esett rájuk a fény, mindig más színt mutattak. A csőre mintha áttetsző zöld üvegből kézült volna, szeme pedig sötétvörös volt. Rozi először játéknak hitte, annyira színes volt, de amikor közelebb ment, a madár egyszercsak megszólalt.

– Szervusz kislány, gyere közelebb! – mondta dallamos hangon, és megemelintette villódzó szárnyait. Rozi egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy a madár beszél, hiszen az ő mackója is tudott beszélni, igaz, hangot Rozi kölcsönzött neki. Mindenesetre azért tartózkodóan viselkedett, lassan közelített a madárhoz, és belépett a kapun. A kertben volt. A madár egy gyümölcsfán ült, kerek, hamvaspiros gyümölcsök között.



– Kérsz egy barackot? – kérdezte – Csengő barack! – Rozi hallott már a csengő barackról, meg a szóló szőlőről, de még sosem látott olyat.
– Cseng? – érdeklődött kicsit gyanakodva.
– Hát persze, hogy cseng! – kiáltott vidáman a madár, és megkoccantotta csőrével az egyik barackot. Megcsendült. Aztán egy másikat, harmadikat: úgy csengtek-bongtak, csilingeltek a barackok, mint Rozi kis xilofonja, amit tavaly karácsonyra kapott.
– Nos, kérsz egyet? – kérdezte a madár.
– Aha – bólintott Rozi, és a madár nem szólt rá, hogy nem így kell kérni, hanem leszakított egy barackot, és felröppenve Rozi tenyerébe pottyantotta. Rozi csak álldogált, kezében a barackkal.
– Harapj bele! – szólt a madár.
– De anya nekem fel szokta vágni. – felelte Rozi kissé tanácstalanul.
– Felvágom én neked – szólalt meg hirtelen egy hang a háta mögött. Rozi megfordult, és egy szemüveges öreg nénit pillantott meg.
– Látom, Arabellával már megismerkedtél – folytatta a néni, kezével a színes madár felé intve. – És téged hogy hívnak? – Rozi kissé meg volt illetődve, így nem válaszolt rögtön.
– Mi a neved? – kérdezte ismét a néni kedvesen.
– Rozi – adta meg végül a szűkszavú, de szükséges és elégséges választ Rozi.
– Én Lili néni vagyok – mondta a néni – No, várj egy kicsit, Rozi, hozok valamit, hogy felvágjam neked azt a barackot. – Azzal elment a ház felé. Ekkor ért oda Teó és Hanka, akik észlelve, hogy Rozi valahol lemorzsolódott, elindultak visszafelé, kissé rémülten, hogy nem találják testvérüket. Benéztek minden bokor és fa mögé. Rozi ott álldogált a kertkapuban, kezében a barackkal.
– Azt nem szabad leszedni! – rivallt rá Teó dühösen, amint odaért, és meglátta, mit tart a kezében. Persze inkább azért volt dühös, mert vissza kellett jönnie.
– Már miért ne szabadna? – szólalt meg Arabella a fejük fölött. Teó felnézett, és megrökönyödve állapította meg, hogy egy valószínűtlenül tiritarka madár szólt hozzá. Neki nem volt magától értetődő, hogy egy madár beszéljen, ezért körülnézett, van-e még valaki a közelben.
– Kértek ti is? – folytatta a madár.
– Aha – bólintott Hanka, akit egészen felvillanyozott a madár látványa. Arabella megcsendített egy barackot, és Hanka tenyerébe pottyantotta. Teó gyanakodva figyelte, ahogy Hanka beleharap a barackba.
– Te is kérsz? – kérdezte a madár.
– Nem, én nem kérek – válaszolt tartózkodóan Teó.
– Te tudod – mondta a madár, és nyilván megvonta volna a vállát is, ha lett volna neki.
– Finom! – mondta Hanka tele szájjal.
– Megjöttetek ti is? – érkezett meg Lili néni egy kis tállal. – Add csak azt a barackot – nyújtotta a kezét Rozi felé. A barackot hipp-hopp gerezdekre vágta, a magját kibontva belőle, és a kis tálat Rozi kezébe nyomta. – Parancsolj.



Így kezdődőtt az ismeretségük. Lili néni kertje belülről sokkal nagyobbnak tűnt, mint kívülről, és a különös termésű fák és cserjék között kis ösvények vezettek benne összevissza. Valahogyan egy csermely is zúgott ott, kis tavacskát táplálva. – Talán még pisztráng is van benne – jegyezte meg Teó, ugyanis nemrég erre kapott ötöst énekórán. A kert kiváló helynek látszott mindenféle bújócskás és fogócskás játékhoz, és Lili néni nemcsak engedte nekik, de éppen bátorította is őket, hogy rohangásszanak a csalitban. Teó gyanította, hogy Lili néni olyasféle szerzet lehet, mint például McGalagony a Harry Potterben, de nem merte kimondani, mert bizonytalan volt: Harry Potter története végül is csak mese, nem?

Itt a vége...

2010. június 5., szombat

Lili néni és a hangyák, Tomi meséje, 1. rész

Lili néniben első látásra nem volt semmi különös. Olyan volt, mint a többi korabeli néni a környéken. Fején kendőt hordott, máskor kalapot, a haját kontyba csavarta, orrán szemüveg, kabátja ódivatú, lábán magas szárú fűzős cipő, amilyenbe az idős asszonyok szívesen bújtatják fájós lábukat. A környékbeliek gyakran látták piacra menet vagy jövet, amint kereken guruló kis bevásárló kocsiját húzza maga után. Persze azért mégis volt benne valami különös, ami nemcsak első, de sokadik látásra sem derült ki, hiszen mi más miatt írnánk most róla? Ha például megköszönte valakinek, hogy a buszon átadta neki a helyét, vagy fel- és leszálláskor segített a bevásárló kocsiját mozgatni, az illető egy kicsit nyomban könnyedebbnek, jobb kedvűnek érezte magát, és az is lehet, hogy valami szerencse érte hamarosan: nyert a lottón vagy találkozott élete szerelmével. Persze fel sem merült benne, hogy ez amiatt történik, mert jót tett egy tündérrel. Talán addigra el is felejtette a reggeli nénit, az pedig végképpen eszébe sem jutott, hogy az a néni éppenséggel tündér volt, sőt valószínűleg már réges-régen nem is hitte, hogy tündérek egyáltalán léteznek, mivel a legtöbb felnőtt már nem emlékszik gyerekkori dolgaira, és egészen mást tart valóságosnak.


De ez a történet gyerekekről és gyerekeknek szól, ezért bátran kijelenthetjük, hogy márpedig Lili néni valóban tündér volt. A ház, amelyben lakott, szintén nem látszott különlegesnek (pedig nyilván az volt), szinte eltűnt az utca többi háza között. Kis kert vette körül, és magas kőkerítés övezte, amin nem lehetett csak úgy egyszerűen belesni. De valahogy nem is akart belesni senki. A kerítés beleolvadt a kerítések sorába, és az arra járók nem sokat törődtek vele, mi van mögötte. Eleinte Teó, Hanka és Rozi sem foglalkozott vele, ki lehet az a kis öregasszony, abban a titokzatos házban. Sőt nem is gondolták, hogy az a ház titokzatos volna. Gyakran elsétáltak előtte, iskolába és óvodába menet, mivel ugyanabban az utcában laktak, csak néhány házzal odébb, és fel sem tűnt nekik. Lili nénivel sem törődtek. Reggelente, amikor néha találkoztak, köszöntek neki illedelmesen, vagy nem köszöntek, ha éppen olyan kedvük volt, és úgy nézett ki, Lili néni sem akarja közelebbről megismerni őket. Pedig valójában már rég felfigyelt a három testvérre. Teó, a legnagyobb közülük, tizenegy évével éppen abban a korban volt, amikor talán még képes elhinni, hogy tündérrel találkozott, de már igencsak ingadozott, és figyelme a mesés dolgoktól kezdett a kézzelfoghatóbb valóság felé fordulni, ahol a barátnők társaságában a menő ruhák, a pop- és filmsztárok, tévésorozatok, valamint a helyes srácok adják a beszélgetések fő témáját. Már nem volt elég, ha vállig érő fekete haját apja igazította meg, fodrász kellett neki. Már nem fogadta szívesen, ha szívecskés vagy virágos ruhát kapott valakitől (nem tette szóvá, csak nem vette fel), ízlése a kamaszdivat felé hajlott, és jelen akart lenni a beszerzésnél. Hanka hét és fél volt, még éppencsak, de azért már iskolás, aki nővérétől próbálta meg ellesni a helyes viselkedés titkait. Szerette volna, ha az ő szöszke haját is fodrász alakítaná, és látványosan idegenkedett a rózsaszínű, rajzfilmfigurás ruháktól. De a figyelmét még jobban lekötötte egy mese, mint az esti tévésorozat. A legkisebb, Rozi, negyedik éve felé közeledett, már óvodás volt, és erre igen büszke. Csak éppen oviba járni nem szeretett. Reggelente, amikor készülődni kellett, igen mogorva, vagy nyafka volt, semmi sem tetszett neki. De ha megtudta, hogy esetleg nem kell mennie, egyből felderült. Rozi nemcsak hogy a hétköznapi lények közé sorolta a tündéreket, de önnön magát is közéjük állította néha (főleg, mert annyit mondták neki), és amikor az óvodai jelmezbálon virágtündérnek öltözött, tulajdonképpen valódi lényét mutatta meg a nyilvánosságnak.


Esténként általában anya mesélt nekik, a kedvenc könyvekből olvasott fel. Apa ritkán mesélt, és inkább rögtönzött, mint olvasott. A szereplők a jelen lévő plüssállatok voltak: Medve, Muki, Panda, a csípős farkasok és a többi, illetve maguk a lányok, meg kalandjaik Lili nénivel a tündérrel.

Itt a vége...

2010. június 2., szerda

már megint

rengeteg a víz, a pincében most éppen bokáig áll, a Zagyva is megint kint van a medréből

félő, hogy Hasznosnál, ha nem szűnik az eső, túlbukik a víz a gáton, átszakítja, akkor a rengeteg víz legyalulja a fél falut és Pásztó egy részét

reggelre ugyan jobb volt a helyzet, apadt, de most megint esik, mit esik, zuhog

leszedtem az epret a kertben és a földre guggolva hallani, hogy bugyog a víz a felszín alatt, olyan a hangja, mint amikor a lefolyón lemegy az utolsó adag víz, igazán félelmetes

Itt a vége...

2010. május 30., vasárnap

őslénypark

Tegnap olvastam ezt, és nagyon felvillanyozott, ezért, hogy aktuális legyek, közzéteszem, milyen őslényparkot csináltunk nemrég a kicsikkel.


A dinoszauruszokhoz a sablonokat a Beneš-Burian könyv alapján (Az ősidő állatai, megunhatatlan kedvenc nálunk) rajzoltam.



A lányok kartonon és puha, színes szivacslapon(?, nem tudom, mi a szösz az) körberajzolták a formákat, kivágták, majd az állatokat saját elképzeléseik szerint díszítették. Készítettek szárazföldet és tengert is. A formák hátoldalára öntapadós mágnest ragasztottunk, az egész pedig felkerült a hűtőszekrény oldalára.

Igaz, a dinoszauruszok voltak többségben, de készült például mamut is. Így Hanyi elmagyarázhatta Rozinak, hogy a mamutok valójában nem találkoztak a dinoszauruszokkal, mert amikor megjelentek a Földön, a dínók már rég kihaltak.



A Tyrannosurus Rex kapcsán pedig Tomival nyelvészkedtek is egy kicsit.

Rozi azóta közölte, hogy szerinte szükségünk lenne már egy nagyobb hűtőszekrényre.


Itt a vége...

2010. május 16., vasárnap

irodalom

Mostanában megint kicsit intenzívebben a versek, mesék körül forognak a napjaink.
Két hete a gyermekirodalmi fesztiválon jártunk. Itt olvashattok róla beszámolót.
A kicsik és én nagyon élveztük. A helyszín a Művészetek Palotája volt, és én nagyon elégedett voltam vele, volt nagy tér, hozzá lehetett férni a különböző tevékenységekhez annak ellenére is, hogy volt a szombati napnak olyan szakasza, amikor tényleg rengeteg ember nyüzsgött a standok körül.
Lehetett mindenfélét alkotni, például anyáknapi kis könyvet

bookline-fiurát

öltöztetőbabát.
Ki lehetett próbálni például ezt a remek játékot is.
Volt rajzverseny (Rozi alkotását itt nézhetitek meg), koncert (Szalóki Ági: Gingalló), szakmai beszélgetések és könyvbemutató is. Az Aranysityakot mi is megvettük, ez a legújabb kedvenc.
És persze lehetett csak úgy olvasgatni is.


A lányok legtöbb időt az illusztrációs asztalnál töltötték, ahol délelőtt Mosonyi Alizzal Hanyi Meseboltot készített.

Rozi pedig az utolsó budapesti sárkánynak rajzolt lakóhelyet.



Délután Paulovkin Boglárkával alkothattak. Hanka ezt a mesekönyvet csinálta.

És volt sok hűűű, meg haaa, hogy tényleg ez a bácsi írta a Miazamit? Ő meg a Johanna és a fiúvécét?

És örülhettek a mozijegynek is (hamarosan felteszem a mesét is).


Van néhány kapcsolódó beszélgetős szösszenet is. Rozi kitalálós költeménye Nyulász Péter után szabadon:

Tarfejű vagy, ha nincs neked,
be lehet coffizni, ha van neked,
vörös színű vagy fekete, barna,
mindegy, hogy milyen, csak lila
nem

És Hanyi vallomása:

Nekem a Varró Dániel versei azért tetszenek, mert meri használni a szavakat. Úszik a szavakban. Nem olyan.... (milyen is, nem jut eszembe az a szó, úgy hangzik mint a bolt) ja, sznob!

Végül itt vannak a Pagonyon Hanka kedvenc könyvei. Azóta bővült a toplista Czigány Zoltán Csoda és Kósza könyveivel.

Itt a vége...