2009. március 11., szerda

panasz

Miután kitört rajtam a hajhullásos betegség (mármint az alopecia areata), elkezdtem kendőt hordani.

Azután egyszer csak megelégeltem a kínlódást és leborotváltam a hajamat. Egy ideje, ha elmegyek otthonról,  mindig kendőt kötök.

Valamelyik este, miközben munka után békésen bóklásztam a kisváros legnagyobb közértjében, odajött hozzám egy anyuka (laza harmincas, sportos-vagányan öltözve, vörösre festett hajtinccsel). Látásból ismertem, de még soha nem beszélgettünk. Hát most az is megtörtént.

Valahogy így zajlott:

Anyuka: Ugye hívő vagy?

Én: ?

A: Bocs, azt hittem, a gyülekezetből ismerlek...

É: Nem, nem járunk sehova. Talán a délutáni tornákról, azt hiszem, a lányaink együtt jártak tornázni. (Én, naív, akkor még azt hittem, hogy szimpatikus vagyok neki, és ismerkedni szeretne.)

A: Áá, nem, nem tudok róla, hogy valamelyik is járt volna tornázni. No, mindegy. (Valahogy az is kiderült, hogy neki hat gyereke van, és hogy azt is tudja, nálunk hárman vannak lányok.)

Rámosolyogtam, ő meg ment a gyerekeivel vásárolni. Mentünk egy-két kört a polcok közt, aztán újra odajött hozzám: És milyen kezelést kapsz?

Akkor már persze rájöttem, hogy mi a helyzet, mégis úgy viselkedtem, mint egy kisbaba. Elkezdtem magyarázni, hogy áááá, nem kapok kezelést és hogy tudtommal nincs rákom sem, ez valószínűleg egy autoimmun eredetű izé. Végül így búcsúzott: Csak Istenben bízhatunk.

Pedig azt hittem, már elég kemény vagyok és nem esek bele olyan könnyen az ezekhez hasonló csapdákba. Pedig de.

Tomi szerint valami olyasmit kellett volna mondanom, hogy ó, sajnos, igen, súlyos a helyzet, Paksra járok minden héten, mert a környéken nem tudják biztosítani a megfelelő sugárdózist.

Gyakorolni fogok, akkor talán legközelebb jobban megy majd.

1 megjegyzés:

avohej írta...

Kellemes baráti körünkben minden hétvégén kipanaszkodhatod magad, csak akarnod kell!