2009. december 30., szerda

könyvmoly

Üldögélve, ágyban fekve, sétálgatva, evés közben, na de fürdéskor (természetesen nem ülve, hanem állva, a zuhany alatt).....

Hanyi találmánya. És hogy mi volt ennyire érdekfeszítő?

Itt olvashatjátok Hanna ésBoldizsár vitáját Wilson könyveiről a Pagonyban.

Itt a vége...

hó, hó, hó

Teó és Hanyi régi kedvence:

Hó, hó, friss hó,
Angyalváró,
Gyöngyen hulló
Gyöngyvirág-hó,-
Csupasz bokrok
Csipkézője,
Fák fodros
Fejkötője,
Kerítések
Keszkenője,
Hegyek-völgyek
Ünneplője.

(Csanádi Imre: Első hó)


Esett ma éjszaka is, de meleg van, olvad, a nagy locspocson kívül délre alig maradt valami a fehérségből.
Így aztán a hópelyheket megcsináltuk idebenn. Az eredeti ötletet az art projects for kids oldalon olvashatjátok.
A mi kristályaink ilyenek lettek (balra Rozi, jobbra Hanyi alkotásai):

És ilyen volt az angyalváró hó:








Itt a vége...

2009. december 18., péntek

kedvenc könyvek 5

Amiről írni fogok az valójában nem is könyv, hanem matricás füzet: Knights and Castles Sticker Book. A British Múzeum ajándékboltjában vettem, és nagyon szeretjük. Itthon még nem láttam hasonlót, ha valaki igen, legyen szíves írja meg!



Van benne mindenféle lovagos témában: fegyverkészítő műhely, lovagi torna, harc a sárkánnyal, vadászat. Kedvencem a Castle life fejezet a szamaras kordéval és a piszkos vizet az emeleti ablakból a sétáló lovag fejére öntő figurával.

Az ostrom:

és a hozzá tartozó matricák:


Csapatépítő játéknak is kiváló:

Itt a vége...

2009. december 15., kedd

állatok

Rozi a csillagszemű béka megalkotása után meglehetősen hosszú nonfiguratív korszakát élte, ez most változni látszik.
A legújabb állatos sorozat:

Itt a vége...

fame

Katt ide.

Itt a vége...

2009. szeptember 28., hétfő

beszélgetünk

ha már egyszer úgyis sokáig fennmaradtam...

Rozival a szomszéd ház előtt állunk, én már indulnék, de Rozinak nem tetszik a szokásos útvonal, a szomszédaink udvarán keresztül akar bemenni a kertünkbe.

én: Akkor kérdezd meg légy szíves Laci bácsit, hogy átmehetünk-e az udvarukon.

Rozi: Laci bácsi, átmehetünk az udvarotokon?

Laci bácsi: Át nem, legfeljebb bét.

Rozi vigyorog, de kicsit zavarban van, aztán rövid töprengés után: Laci bácsi, elmehetünk errefelé?


****

Rozit mostanában nagyon foglalkoztatja a gyerekkérdés (hogyan lesz, hogy születik, fejlődik) ráadásul a számok bűvöletében él.

Zuhanyzom, Rozi az ajtóban áll, folyamatosan karattyol. Azt veszi számba, kinek hány gyereke van az ismerőseink közül.

én: Igen, van akinek egy, másoknak kettő, és olyan családok is vannak, ahol hat gyerek is van.
Nekünk pedig három gyerekünk van.

Rozi: Nem is, nektek kettő gyereketek van, én és a Hanyi.

én: És a Teó?

Rozi: Ha, ha (vihog), Teó nem gyerek.

én: Hát mi a szösz?

Rozi: Hát tinédzser.

Itt a vége...

2009. július 17., péntek

Gombák

Na, melyik a legjobb gomba?
Szüret után.


Első gombamérgezésem

Egy családi kirándulás során (Köves-tető), valahol az erdőben egyszer csak rengeteg gombát találtunk. Apám rögtön felismerte, hogy ehető gombákról van szó, és le is szedtük mind. Anyám, aki az erdőben összeszedhető dolgokat, illetve a család férfitagjainak értékítéletét illetően mindig is eleve bizalmatlan volt, ragaszkodott a szakértői gombavizsgálathoz. Így másnap délelőtt az egész gombarakományt elfuvaroztam az állatorvoshoz, aki mellesleg a gombákhoz is értett. Jófajta erdei csiperke ez! - állapította meg a szakértő, így már nem volt akadály a gombapaprikás előtt. Az apróra vágott hagymát zsíron (vagy olajon) sárgára pirítani, hozzáadni az összedarabolt gombát, aztán, ahogy a gomba kiengedi a levét, pirospaprikát bele. Anyám apróra vágott petrezselymet, bazsalikomot is tesz bele, ha van. Amikor már jó állagú, azaz puhára főtt (de azért ropogós maradt), tejfölös habarást neki, összerottyan és kész. Mellé nokedli vagy tészta. Aznap délután moziba mentem, ahol a Péntek a bennszülött c. filmet adták. Akkorra már igencsak émelyegtem, s azóta, noha a nyilván nem a film volt a hibás, Peter O'Toole képét nem bírom rosszullét nélkül elviselni. Este apám nekilátott, hogy levágja a hajam (akkoriban olyasmi frizurát viseltem, mint Kovács Krisztián a Hahó Öcsi c. filmben). Akkor kezdtem hányni (azóta irtózom a hajvágástól - ámbár talán azelőtt is irtóztam). Gombamérgezés! Mentő, kórház, gyomormosás alulról, felülről, egy bögre szén (orvosi szén, mozsárban porrá törve, vízzel főzeléksűrűségűre keverve), s végül kikötöztek egy ágyhoz, csak hogy ne mozduljon el az infúziós tű.


Aludni persze nem tudtam, csak bámultam a csepegő infúziót. Amikor pisilnem kellett, kiabáltam a nővérnek. Ezt a szobatársaim nem vették túl jó néven, különösen, hogy a nővér nem mutatkozott, így még többet és még hangosabban kiabáltam. A gyermekkórtermek többek között azért vidám helyek, mert együtt vannak fiúk és lányok (és rajzfilmfigurák vannak a falra festve). Az egyik lány (önkéntes nővérem) végre kimászott az ágyából, és nekilátott, hogy megpisiltessen. Szóval végül nem végződött rosszul a gombamérgezés. Többre nem is emlékszem belőle. Az eset 1977-ben történhetett, mivel a fent említett robinzonos filmet abban az évben mutatták be Magyarországon. A gomba egyébként nem volt mérgező, mert noha apámat is megviselte kissé, de anyámat nem, tehát talán csak kicsit túl érzékenyek voltunk. A húgaim megúszták, mivel azóta is megtartott jó szokásuk szerint meg sem kóstolják az efféle kajákat.

Még nincs vége, lapozzatok!



Gombászás a mesterrel

Mentorommal, Sanyival, Babi unokatesóm férjével sokat jártam gombászni. Nagyokat mentünk, bejártuk Komló környékét Mánfától Jánosiig, és összeszedtünk mindenféle gombát, a galambgombáktól a pereszkékig, a szegfűgombától a piruló galócáig, az őzlábfélékről és csiperkékről nem is szólva. Sanyi nagy hozzáértéssel különböztette meg egymástól a gombákat, galambgombákat pl. kóstolgatva, ahogy a nagy könyv is írja. Haza, úgy értem anyámékhoz soha nem vittem belőle, amit anyám, érthető módon, nem is igen bánt. Pedig soha nem volt közte bolondgomba, Babi este megfőzte vagy megsütötte, és mind megettük. A galambica különösen jó füstölt szalonnával tepsiben sütve, sajttal vagy juhtúróval megszórva. Emlékezetes eset volt, amikor egyszer eljött velünk Sanyi kackiás bajuszú erdész haverja is, a Jóska, aki állítólag extra gombalelőhelyeket ismert (de megtartotta magának). Bóklászás közben eltávolodtunk egymástól: Jóska valahol a hegytetőn, Sanyi meg én a völgyben. Egyszercsak fura rikoltó hangot halottunk. - Milyen madár ez? - kérdeztem Sanyit. - Haha, ez a Jóska! Ügyes, mi? - A hang valóban Jóska felől jött, s mikor odaértünk hozzá, láttuk, hogy egy kis őzgidát tart az ölében, az sivalkodik az anyja után. Valahogy úgy rémlett, hogy az ilyen kis kölyökállatokat nem illik megfogni, mert aztán az anyjuk az idegen szag miatt nem fogadja vissza őket. Mondtam is Jóskának, aki elégedett mosollyal hallgatta az őzgida rikoltozását. - Így van - bólintott rá bölcsen, mint aki épp ezt a hozzászólást várta -, és elengedte a gidát. Az nem szaladt el, csak állt ott tovább bambán, jámboran. Mi is álltunk még egy kicsit vele, aztán otthagytuk. Arra nem emlékszem, hogy gombát végül szedtünk-e. Egy másik alkalommal meg 12 kullancs fúrta magát a bőrömbe.


Power of Love

A Börzsönyben kirándultunk, nagy társasággal, csupa vidám egyetemista, meg Zádor, a nevelőtanár a koleszból. Gombát csak én szedtem, egy nagy szatyor őzlábat, a többiek csak drukkoltak.

Pihenő a Nagy Hideg-hegyen 1.
Egy geológustanuló a gombafelhasználás új útjait keresi


El voltam szánva, hogy visszaérve a kollégiumba megcsinálom vacsorára. Zádor is fente rá a fogát, mivel ő bízott bennem. Zsíron hagymát pirítok (a zsírt füstölt szalonnából is ki lehet nyerni), vágok rá zöldpaprikát, paradicsomot, zsírjára lesütöm, és mehet rá az összedarabolt gomba. A legjobb, ha minél több féle, keményebb és lágyabb husú is van benne. A gomba sok levet enged. A lét elfőzöm, de csak annyira, hogy azért jó szaftos maradjon, és kész is. No persze savát-borsát meg kell adni. Ha nem teszek hozzá piros paprikát, úgy is jó. Lehet csinálni mellé köretet, mondjuk rizst, de egyszerűen, kenyérrel is nagyszerű, és akár bográcsban is el lehet készíteni, az erdő közepén.

Pihenő a Nagy Hideg-hegyen 2.
A jobb szélen Zádor, a nevelőtanár.
A fehér pólós fiatalember kezében látható könyv Dr. Krébecz Jenő nagyszerű Gombaatlasza

Amikor a Nyugatiban leszálltunk a vonatról, előrelátóan vettem egy szép darab zöldpaprikát, és egy-két paradicsomot a pályaudvari exkluzív zöldségesnél. Kata, aki az erdőben összeszedhető dolgokat, illetve a család férfitagjainak értékítéletét illetően mindig is eleve bizalmatlan volt, ragaszkodott a szakértői gombavizsgálathoz. Így lementem a kollégiumi portás nénihez, gondolva, hogy az idősebb korosztály kötelezően ismeri a vadgombákat. Jutka néni volt szogálatban, aki nem érdemtelenül viselte a Vaslédi nevet. - Jutka néni - kérdeztem -, ismeri a gombákat? - Nem - rivallt rám az idős portás, jellegzetes érdes hangján -, de ne egyen belőle! - Visszamentem a konyhába, és közöltem, hogy Jutka néni megnézte a gombát. Jutka néni azonban felhívta Zádort, az ügyeletes nevelőtanárt. - A Tamás az ötszáznégyesből gombát szedett, és meg akarja enni!- jelentette katonásan - Ne hagyja! - Zádor, aki már az asztalnál ült, villával a kezében, biztosította a Vaslédit, hogy mindent meg fog (t)enni.

A jobboldali épület 5. emelet balról a 4. szoba volt a mienk.

Miután így lebuktam a gombaszakértőmmel, Kata kijelentette, hogy ő egy falatot sem fog enni a gombából, mivel bizonyos benne, hogy meg fogunk halni. Azután azonban, mélyebben belegondolva a dologba, megírta a végrendeletét, és beszállt a lakmározásba. Így lett az őzlábgomba a ragaszkodás és a hűség jelképe.

Az őzlábgomba hatása



Így néz ki rántva

Itt a vége...

2009. július 14., kedd

kristályok

Hanyival kristályt növesztettünk. Jó régen kezdődött a dolog, de elfeledkeztünk róla, ezért csak nemrég szedtük elő újra az üveget a szekrény tetejéről.
Miután a folyadékot leöntöttük ezt láttuk:

Tomi – némi meleg víz segítségével – ügyesen ki is tudta szedni az üvegből:

Bár a befőttes üveg ad némi támpontot a méretet illetően, a pontosság kedvéért ideírom, hogy a kép hosszabbik oldala 15 cm.

Játékos kedvű olvasóink találgathatnak, hogy mi is ez a kristály.

Recept (és megfejtés) hajtás után.




A neten sok kristálykészítési receptet találhattok. Például itt vagy itt. Mi ezt használtuk, cukrot kristályosítottunk.

Így dolgoztunk:

Kimértük a hozzávalókat: 4 deci vízhez 95 dkg cukrot adtunk.


A vizet a cukorral felforraltuk. Egy befőttes üvegbe kőzetdarabot helyeztünk, azzal a szándékkal, hogy a cukorkristályunk ezen kezdjen el fejlődni. Az üveget egy nagy fazékba tettük, majd beleöntöttük az oldatot.


Az üveget lezártuk,


aztán körberaktuk anyagdarabokkal (a lányok babaruhakészletének egy részével), hogy sokáig melegen tartsuk, lassan hűljön ki az oldatunk.


Aztán az egészet feltettük a szekrény tetejére, hogy senki ne háborgassa. Majd vártunk, vártunk, olyan sokáig, hogy el is felejtettük az egészet. A többit meg már tudjátok.

Itt a vége...

beszélgetünk – akaraterő

Hanyi már jó ideje gyűjtögette a zsebpénzét, nagyon szeretett volna egy telefont. Hetek óta a különböző telefonmárkákat nézegette, jegyzetelte a tulajdonságokat, időnként előadta, hogy melyik típus miért teszik neki.
Reggel Tomi elkérte a pénzét, mondván, hogy talán lesz ideje vásárolni. Így aztán ma Hanyinak minden a telefon körül forgott: kartonpapírokból telefontartót ragasztott magának, és egyre kérdezgette, mikor fog ma apja hazaérni. Végül felhívta, megegyeztek, hogy kimegyünk elé a hídhoz.

Hanyi útközben:

Anya, nem kérdeztem meg apától amikor felhívtam, hogy vett-e nekem telefont. Nagyon izgulok.

(A történet vége pedig happy end: Hanusnak is van egy Nokiája.)

Itt a vége...

2009. június 23., kedd

Pozsonyi kifli

Szolgálati közlemény: a posztot valójában Tomi írta, de a wordből beemelni próbált szerkesztett szöveg megmakacsolta magát, és sehogy sem akart itt rendesen kinézni. Tomi feladta a kísérletezést, ezért kénytelen voltam újra begépelni (nem, nem a Tomit, a szöveget), így most az én nevem alatt, vagy inkább fölött, jelenik meg.




Az úgy kezdődött, hogy Hanka többedszerre is hiábavalóan próbálta meg rávenni Katát, hogy süssenek valamit (mármint süteményt). Esős vasárnap délután volt. Kata a számítógép előtt ült, és az élet különböző területein felhalmozott mindenféle restanciáit próbálta meg valamelyest ledolgozni. Én a szobában, a nagy ágyon hevertem, hol alva, hol olvasgatva. Hanka egy kis cetlivel a kezében, kissé kétségbe esett arckifejezéssel mászkált fel-alá.



Persze, hozzám is fordult. Pozsonyi kifli? Ahhoz disznózsír kell, ami nincs itthon. (Egyébként egyáltalán nem kell hozzá, lásd itt, itt, vagy itt, csak a mi fentebb látható kedvenc magyaros, rusztikus receptúránk szerint.) Hanka természetesen nem hitt nekem, és az anyjához szaladt, aki éppen belemerült a feladatába, és a kérdésre az egérpadon praktikusan elhelyezett frissen főzött forró tea egy részét nyomban beleborította a billentyűzetbe. A hangulat egyre kevésbé volt alkalmas a cukrászkodáshoz. Hanka azonban rugalmasan kezelte a helyzetet, és látva hajlandóságomat a sütemény-létrehozásra, figyelmen kívül hagyta a számítógépasztal felől érkező hangeffektusokat, és azon nyomban keresni kezdett egy másik receptet. Süssünk muffint. Ahhoz azonban muffinpapír kellene, ami szintén nincs. Mit tegyünk hát vasárnap délután, ebben az isten háta mögötti kis faluban, ha mégis sütni akarunk? Beülünk a kocsiba, elmegyünk Pásztóra, ahol a Plus szupermarket este nyolcig nyitva van, és beszerezzük a szükséges alapanyagokat (zsírt).
De nem is így kezdődött.

Teó egyszer elhatározta, hogy ő is süt olyan finom lekváros kiflit, amivel a szomszéd Bori néni olykor megkínálta. (Bori néni egyébként, aki mestercukrászi minőségben készít mindenféle sütött árut, jó pár évvel fiatalabb nálam, a nénizés itt a Teó nézőpontjával való azonosulást jelzi.) Tehát Bori néni szíves örömest felírta a receptet, és le is rajzolta, amit problémásnak érzett.

A recept láttán kissé elámultam Ilyen rettenetes adag disznózsír kell bele? Ez biztos? Teót persze nem foglalkoztatta ez a probléma. Neki aztán édes mindegy, hogy disznózsír, vaj avagy margarin. A gyermeki ártatlanság: mit neki koleszterin, mit neki hízás. Mit tud ő arról, hogy van, aki taccsot dob a disznózsírtól. Aztán persze nagyon jól sikerült a süti: finom, omlós lett a tésztája. Ízre majdnem, mint az eredeti, csak küllemre hagyott kívánni valót (de ki nézi azt!). Na és a töltelék? Nehogy lekvárt tegyetek bele, mondta Bori néni, mert az kifolyik. Hát akkor mit? Bori néni megmondta, és adott is, merthogy nekünk olyan nem volt. Ezt a kemény gyümölcsízt, más néven tömblekvárt (amit addig csak hitlerszalonnának ismertem), azóta sem tartjuk itthon. nem azért mert nem jó, de annyi féle házilekvárunk van, hogy inkább maradunk azoknál. Ha kifolyik, hát kifolyik.



Tehát hazaértünk Pásztóról (ha már arra jártunk, vettünk jégkrémet és sört is), és rögvest nekifogtunk gyúrni. Hanka kezén jelen történet szempontjából irreleváns "tetoválások" láthatók.


Rövidesen új versenyzők érkeztek. Teó és Rozi is beszállt, Hanka, az események kovásza pedig eltűnt, egyszerűen lelépett: kiszaladt Katához a kertbe, hogy beszámoljon az elért eredményekről. Mire visszaért, már a kifliformálásnál tartottunk.


A tésztát hét cipóra szakítottuk (lásd a receptet), a cipókat kör alakúra nyújtottuk és nyolc körcikkre vágtuk. Jöhetett a szilvalekvár. Nem hitlerszalonna, de azért jó sűrű.


A kifliformálás, illetve a tepsibe helyezés bonyolult mozdulatasorait csoportmunka keretében végezzük. Van, aki tekeri, van, aki rakja.



A megsült kifliket pocukorba hentergetjük, és kész. A felvételen jól látszik a kifolyt lekvár. A végeredményként kapott sütemény, noha lehet, hogy nem is igazi pozsonyi kifli, azért igen jó ízű, és megeshet, hogy ennek köszönhetően a család egy este alatt elfogyasztja azt a harminc deka disznózsírt.



Itt a vége...