2008. november 19., szerda

Rozi nem akar kakálni

Mert kakás lesz a ruhám – mondja, pedig már régóta nem fenyegeti ez a veszély, annál már ügyesebben intézi a dolgait. Igaz, nem a vécén, hanem a bilibe, és az eseményt záró törlés sem megy még tökéletesen, de mindez nem indokolja, hogy három–négy vagy még több napig is visszatartsa, akár a toporgásig menően is a kakálást.

A leírásnál bajban vagyok. Miután a főszereplő három és fél éves, éppenséggel használhatnám azt a szót is, hogy „popsi”. De már a „kakálás” szó is elég problematikus. Nehezemre esik megválasztani a szavakat. Ne legyek orvosias (ürülék, széklet, végbélnyílás, esetleg fekália, ánusz), de ne legyek obszcén sem (szar, fos, segglyuk), viszont az sem jó, ha aranyoskodom (kaki, popó, esetleg kaksi és popsi). Mint a szex: hol vannak a semleges szavak, amelyekkel feszengésmentesen értekezhetek? Íme a fülkés rejtőzködés nyelvi vetülete. Talán nem is illene írni erről a dologról, forduljunk el, mert látni sem illik, aki éppen ilyesmit csinál? Hiába, elfordulni nem lehet: az eseménysorozat a család egész esti programját meghatározza, szinte közösségi élménnyé válik. Rozi a bilin.

Már az is külön műsorszám, amíg rávesszük, hogy a bilire ráüljön. De egyszer el kell érkeznie ennek a pillanatnak is, egyszerűen már nem lehet tovább bírni. Rozi eleinte csak nyugtalan, türelmetlen, ingerlékeny, aztán mindezek fokozódásával már nem is tud egy helyben maradni: hirtelen fel-felpattan és elszalad, hogy a hüvelykujját cumizva magába süppedjen. Végül, könyörgések, zsarolások és fenyegetések után ráül a bilire és jelentős mennyiségű verejték és könnyek (szerencsére vér nélkül) után valami rettenetes vastag és kemény kábelt állít elő. Az akár fél órákig is elhúzódó végkifejlethez már az egész család drukkol, majd a végeredményt mindenki elszörnyedve szemléli. Rozi lelkiállapota az eseményt megelőzően végletesen ingadozó: követelőző, sértődékeny, ingerült és szeszélyes. Már nem lehet a kedvére tenni, nem lehet lekenyerezni a kedvenc édességével sem. A bilin aztán hosszú ideig elüldögél, és a firtató kérdésre – Nem jön! Nem jön! – kiált elkínzott hangon, és olyankor nagyon lehet sajnálni, mert annyira rossz látni, ha egy ilyen kicsi gyerek szenved, és nem lehet rajta segíteni.

Van, hogy a glicerinkúp segít, de ez igazán csak a végső megoldás lehet, egyrészt mert nem alkalmazható rendszeresen, másrészt csak heves közelharc árán lehet beadni, ami lelkileg is erősen megviseli a résztvevőket. Harmadrészt esetleg nem is használ semmit, és akkor az egész birkózás fájdalmasan feleslegessé válik.

Aztán, amikor sikerül, és elárad a szobában a megnyugtató szag, Teó fintorogva megjegyzéseket tesz, de valójában mindenki boldog. Rozi is elégedett, de továbbra is a bilin marad, mert „jön még”.

Rozi már korábban is kínlódott ezzel, de aztán elmúlt neki, legalábbis eddig úgy hittük. A tamarinlekvárt is kidobtuk, hiszen nem lesz (azaz ne legyen) már rá szükség. És most itt van újra. Egyébként Hanka, egy időben ugyanebben a nyavalyában szenvedett, ugyanígy kínlódott, ugyanilyen látványos programokat szervezett, de ő már tényleg kinőtte.

A legrosszabb, amikor a közös erőfeszítés végül nem hoz eredményt. Küzdünk, aztán mi van? Szar se lesz belőle.

Nincsenek megjegyzések: