innen másolta rozi
A Word és a helyesírás
2 hete
2012. január 1., vasárnap
2011. május 2., hétfő
Hanka katonadalt énekel
Tegnap Pásztón haccacáré volt. Általában nem szoktunk részt venni az ilyen rendezvényeken (mármint én), ugyanis sokkal jobban esik a hét végén otthon heverészni, mint az autentikus népi kézművesek sátrai körül nyüzsgő tömegben lökdösődni, de miután a tari iskolai toborzón Hankát is beverbuválták a katonadaléneklő versenybe, ahonnan aztán jó szereplése miatt az esti gálára is meghívást kapott, estére mégis bekocsikáztunk a városba, hogy Hankának tapsolhassunk.
A művésznő és a staff a koncert előtt
A délelőtti versenyen Hanka kíséret nélkül énekelt, este viszont, a tervek szerint, az Esztam zenekar kísérte volna. Az Esztam zenekar vezetője, a legendás Toncsi néni régi ismerősünk, a pásztói zeneiskolában tanít népzenét, és Hankát következetesen művésznőnek szólítja, még a délelőtti versenyen is így konferálta fel. Az előadás előtti próbán azonban a zenekar valamiért Hanka számára túl mély hangfekvésben játszott. Így aztán az előadáson, amikor Toncsi néni beintett, és Hanka rákezdte (ahogy neki kényelmes), a zenekar csak az első hangot játszotta le, mivel rögtön rájöttek, hogy valami difi van. A brácsás még keresgélte magának a hangnemet, de Toncsi néni már a hóna alá kapta a hegedűjét és fejével intett, hogy hagyja, csak hallgassa a művésznőt. Hanka egyébként nagyon izgulós, még a kis tanszaki hangversenyeken is képes lefagyni, de úgy látszik, lassan kinövi ezt. A videón kevéssé látni, de műsor a művelődési ház nagyszínpadán, egy több száz fős előadóteremben zajlott, szép számú közönség előtt. Hanka hangján érződik egy kis elfogódottság, de azért nagyon bátran, tisztán és kifejezően énekel. Különösen tetszett, amikor azt a részt énekelte, hogy jön a muszka százezer emberrel. A törékeny kislány, kedves hangjával (számomra) megrendítő módon jelenítette meg a magyar szabadságharc tragikumát. De talán nem csak nekem tűnt így, a közönség többi része is így érezhetett. Később ezt a dalt előadta egy asszonykórus is, de az inkább nótaéneklés volt, mintha nem is ugyanez a dal lett volna.
És íme az előadás:
2011. április 23., szombat
Farkaslyuk
Tegnap délután öt óra felé, mivel olyan szép idő volt, hogy mindenképpen ki kellett menni, Rozi régi vágyát teljesítve, szépen kézen fogva elindultunk, hogy végre megkeressük a Farkaslyuk nevű kőbarlang (Rozi szóhasználata) környékén rejtőző kincsesládát. A barlang a házunktól nem messze (kb. 2,5 km), Farkaslyuk-tető oldalában található, és bizony nem könnyen megközelíthető. A kincsesláda maga a geocaching.hu-n a GCFBAR nevet viseli, és a remények szerint egy csomó érdekes kinderfigurát rejt. Indulás előtt Rozi gondosan kiválasztotta azokat a kindereket, amiket ő fog beletenni a ládába (ahányat kivesz, annyit be is kell tenni). Út közben, még az utcában összefutottunk Hankával és barátnőivel.
Jóbarátnők (balról: Viki, Hanyi, Rozi, Niki)
Gyorsan fotózkodtunk egy közöset, aztán Rozi és én nekivágtunk az erdőnek. Meredek volt a hegy, de nem lankadtunk. Elkövettük viszont azt a hibát, hogy fentről, a hegytető felől közelítettük meg a barlangot.
Sötét alakok a hegytetőn
Mint kiderült, inkább alulról kellett volna. Több irányból próbáltunk meg lejutni, de olyan meredek és sziklás volt a terep, hogy csak nehezen találtunk utat. Végül találtunk, de aztán így is nadrágféken érkeztünk a barlanghoz vezető meredély lábához. Az összeszűkülő kőfalak között ugyanis az avarréteg olyan mély volt, hogy legalább fél méter vastagon takarta a talajt, ami egyszer csak nem is talaj volt, mármint nem az a puha, mállós humusz, mint addig, hanem a víz által simára csiszolt kő, minek következtében hirtelen mind a ketten seggre ültünk, és ölünkbe gyűjtve a falevéltömeget leszánkáztunk 1-2 métert. Nem mondom, hogy rögtön kacagásban törtünk ki, de túljutva az első ijedségen és megállapítva, hogy minden csontunk egyben maradt, megegyeztünk abban, hogy ez egy nagyon kalandos csúszdázás volt. -- Bárcsak anya is látta volna! -- sóhajtott Rozi. -- Hát, akkor lehet, hogy nem csúszdázunk -- mondtam én, már előre beletörődve abba, hogy mit kapunk mi még, ha ezt otthon elmeséljük. Aztán felkapaszkodtunk a barlanghoz, illetve csak a hozzá vezető lépcsőkhöz, mert azt már nem reszkíroztuk meg, hogy ott is felmásszunk.
Rozi szívesen felmászott volna
Inkább pihiztünk egy kicsit
A kincsesláda megtalálása
Elhatároztuk, hogy legközelebb hozunk kötelet, és majd akkor. Viszont megtaláltuk a kincsesládát, megvolt a kindercsere is, és végül, miután a cipőinkből kiráztuk a nem kevés földet és egyéb törmeléket, ami belement, szépen leballagtunk a verebélyi vasútállomásra. Éppen időben, hogy nyolc órási vonatot elkapjuk. Akkor már alkonyodott, a nap lement, úgyhogy ideje volt kijönni az erdőből. Az otthoni eseményeket nem részletezem.
2010. november 14., vasárnap
kirándulunk, Kishartyán kőlyukoldal képekben
ez volt a cél, a két kisebbel hármasban indultunk neki
Rozi mutatta az utat
a templomkert temetőjében Hanyit elkapta a fotózási láz, a következő két fotót ő csinálta
egyetértésben hemperegték végig a templomdomb alját
integettek is
látnivaló útközben
kilátás a lyukból
és a lyuk maga, vidám
és kicsit morcosabb kiadásban
2010. október 17., vasárnap
2010. október 13., szerda
Lili néni és a hangyák, Tomi meséje, 5. rész
Zorró peckesen masírozott végig a Nagy Kupolán, előtte szétnyílt, mögötte összezárult a hangyatömeg. A hangyák jól megbámulták a két potyautast, Teó és Hanka pedig ugyancsak ámuldozott az őket körülölelő, zizegő nádasként hajladozó csáperdő láttán.
– Ki az a királynő? – kérdezte Teó.
– Mindnyájunk anyja – felelte Zorró. – Itt mindenki az ő gyereke. – Hanka ezt valamiért nagyon multaságosnak találta.
– Mindenki? Höhö.
Zorró az egyik nyílás felé vette az irányt, amely amúgy semmiben sem különbözött a többi ezer nyílástól. Amikor azonban a közelébe értek, hirtelen három brutál ugrott elő.
– Állj! – Zorró megállt.
– Lili néni vendégeit viszem a királynő elé – jelentette be.
– A trónterembe – jegyezte meg Hanka halkan. A drabálok körbeszimatolgatták a két lányt. Félelmetes agyaraik rémítően közel jártak hozzájuk, ettől megdermedtek, de közben hosszú csápjaik meg-megcsiklandozták őket, amitől viszont nevetniük kellett. Az egyik őr besurrant a nyíláson, a többiek visszahúzódtak, és Zorró a lányokkal beléphetett.
A királynő alakra olyan volt, mint a többi hangya, csak sokkal nagyobb, különösen a potroha, amibe többször is belefértek volna. Körötte szárnyas alakok sündörögtek, szemeik mint nagy, kerek, színjátszós mozaikok. Mintha valami fura napszemüveget viseltek volna. Egy hangya éppen egy hatalmas hangyatojást cipelt valahová hátra.
– Gyertek közelebb – szólalt meg a királynő valószínűtlenül vékony hangon. – Szóval ti volnátok Lili néni vendégei – mondta, mintegy saját magának, miután szemügyre vette a lányokat.
– Lili nénivel nagyon jó a diplomáciai kapcsolatunk. Neki köszönhetjük, hogy békében élhetünk. Amikor idejöttünk, megboldogult urammal, ő adott nekünk helyet. Ugye, milyen szép, nagy családot neveltem? Gyermekeim benépestik az egész házat. Úgyhogy nem kell félnetek, semmiképpen nem falunk fel benneteket. – Teó és Hanka meghökkenve bámultak egymásra. Eddig nem merült fel bennük, hogy bajuk is eshetne.
– Lili néni nyilván nem tudja, hogy itt vagytok, nos, tudomására kell hoznunk valahogy. Node ez nem okoz gondot, ugye Zorró? – nézett Zorróra a királynő.
– Máris indulunk! – vágta haptákba magát Zorró.
– Sok szerencsét – mondta a királynő, és meglengette csápjait, amit akár integetésnek is fel lehetett fogni.
Lili néni eközben elgondolkozva nézte az asztal lába mellett vonuló hangyasereget, amint a kalácsmorzsákat hordták szorgalmasan.
– Talán? – jutott eszébe valami. – Csak nem? – élénkült fel, és négykézlábra ereszkedve elkezdte vizsgálgatni a kövezetet. Aztán felpattant. – Gyere csak, Rozi, keressük meg a hangyatársalgót! – A hangyatársalgó különös eszköz volt. A legfontosabb részét egy nagy, többszörösen tekeredő tengeri csigaszerű grammofontölcsér képezte, amelyhez egy hatalmas nagyító társult. – Ide beszélünk mi – mutatott a tölcsér kiöblösödő végére–, ide meg a hangyák – fogta meg a másik végét. Be is állította a szerkentyűt, a tölcsér hegyével megcélozva a hangyamenetoszlopot. Rozi érdeklődve figyelte, de nem szólt egy szót sem.
– Halló, hangyák! – szólt bele Lili néni a tölcsérbe. A menetoszlopból kivált egy hangya, és megállt a tölcsér szűkebb végénél. A nagyítólencsét hatalmas hangyafej töltötte be, a hangya őket figyelte.
– Üdvözletem, Lili néni! – hallatszott a tölcsérből egy vékonyka hang.
– Nem találkoztatok véletlenül két szokatlanul kis méretű emberrel?
– A királynőnél vannak – jelentette a hangya. – Lili néni megkönnyebbült. Rozi, akinek rendkívül jó szeme volt, észrevett egy fura hangyát, akinek a hátsóján két oda nem illő kis alak foglalt helyet. A nagyítót odairányítva Teó és Hanka vigyorgó képét pillantották meg, a két lány vígan lovagolt egy picinyke hangya hátán. Odalovagoltak a tölcsér végéhez.
– Csókolom, Lili néni, itt vagyunk!
– Na figyeljetek, vissza foglak növeszteni benneteket. Távolodjatok el a hangyáktól, nehogy összetapossatok valakit. – Teó és Hanka lepattantak a hangya hátáról. Búcsút intettek Zorrónak, aki nyomban el is szelelt. Lili néni akkor meglendítette a pálcát, és mormogott valamit az orra alatt. Teó és Hanka pedig egyszerre csak ott termett a konyhában. A növekedés olyan gyors volt, mint a kicsinyedés, egy szempillantás alatt végbement.
– Hú! – sóhajtott fel Lili néni. – Hát ez is megvolt. Hogy vagytok? – fordult a szerencsésen visszatérő lányokhoz.
– Nagyon jó volt! – lelkendezett Hanka. – Láttuk a királynőt!
– Királynő? Koronája is volt? – lelkesült fel Rozi.
– Nem volt! – mordult rá Teó, akit valahogy idegesíteni kezdett a kialakult helyzet.
– Minden jó, ha a vége jó – vágott közbe Lili néni. – Gyerünk, igyunk hát erre a nagy ijedtségre! Közben elmesélitek – és már csinálta is a kakaót.
Amikor a három lány késő délután hazaérkezett, anya éppen mosogatott, apa pedig a szobában, a fotelben elterpeszkedve zongorázgatott a tévétávirányítón.
– Mi volt Lili néninél? – érdeklődött anya.
– Semmi – válaszolt blazírt képpel Teó.
– Na ne! – mondta anya – valami csak volt?
– Összementünk és hangyaháton lovagoltunk! – mondta Hanka.
– Tényleg? Hát az jó lehetett – mondta anya. – Mit akartok vacsorázni?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
